Tíz híres haditudósító

Sir William Howard Russell

Ha már a haditudósítás keletkezésének rejtélyeiről esett szó, mindenképpen említést kell tenni Russellről, aki a modern kori haditudósítás első embere volt. Hiszen az ír riporter volt az első újságíró, aki rendszeres közléseket küldött a The Times szerkesztőségébe Dániából, a dán és porosz erők összetűzéséről, 1850-ben. Hírnevet azonban csak később, 1853-ban szerzett, amikor is csatlakozott a krími háborúban résztvevő brit különítményhez. Az oroszok ellen hadakozó Oszmán Birodalmat támogató csoportot Russell huszonkét hónapon át követte. Így ott volt Szevasztopol ostrománál is, ahol egy katona naplójában így jellemezte az ír haditudósítót: „egy vulgáris alak. Kocsmadalokat énekel, bárki brandyjét elissza, annyi dohányt szív, amennyihez csak hozzájut. De bármilyen információt megszerez, amit tudni akar. Főként a fiatalabbaktól."
A jellemzés a brit hadvezetéshez is eljutott, aminek hatására a főtisztek egy ideig próbálták is ellehetetleníteni Russell munkáját, azonban addigra már olyan hírnévre tett szert tudósításaival, hogy végül hagyták, hadd folytassa munkáját.

Mary Marvin Breckinridge Patterson

Az első haditudósítók felsorolásakor feltétlenül beszélni kell az amerikai Mary Marvin Breckinridge Pattersonról is. A CBS rádióhálózat első női riportere egyúttal az első női haditudósítók egyike is volt (nem beszélve arról, hogy az első nők között szerzett pilóta jogosítványt 1929-ben). Az 1905-ben született Mary már 1930-ban büszkén mutatta be első némafilmjét, a The Forgotten Frontier-t. A magyarul Elfeledett határként fordítható alkotás a Kentucky állambeli Appalache-hegység sokszor úttalan utakon is házhoz járó ápolóinak szolgálatát mutatta be. Breckinridge ezt követően fotóriporteri pályát választott magának. Leghíresebb fotográfusi munkássága egy sorozat, amely bemutatja a londoni óvóhelyeket, valamint megörökíti a háború miatt veszélyessé váló fővárosból, a vidéki biztonságba küldött gyermekek búcsúztatását. Ez időtájt a következő sorokat írta édesanyjának: „Úgy terveztem, hogy az első hajóval elhagyom Angliát, ha kitör a háború. De most ez tűnik a legostobább döntésnek. Elrohanni és elszalasztani életem legizgalmasabb pillanatait."
Angliai tartózkodása alatt ismerkedett meg Edward Murrows-zal, a CBS rádióhálózat vezetőjével, aki arra kérte, hogy segítse ki Maryt egy tudósításban. Az angol vidék és az Oxford Egyetem a háború közelsége miatti változásairól szóló közös anyagjukat csakhamar egy másik is követte, ezúttal London női tűzoltóiról. Második közös munkájuk után Murrows már szerződtette is Breckinridge-t a CBS állandó munkatársává.
Mary karrierje rögtön beindult. Tudósított Írországból, Norvégiából, Hollandiából és Franciaországból is. A világháború második évében, 1940-ben Berlinből küldött riportokat. Leghíresebb tudósításában Németországot a náci párt egyik legfontosabb napilapján keresztül jellemezte. A Völkischer Beobachter kapcsán elmondta: „E nagyon fontos német lap mottója a Szabadság és Kenyér. Nos, legalább még kenyér van."

Karrierjének a szerelem vetett véget, ugyanis 1940-ben megismerte a szintén amerikai Jefferson Pattersont, aki az Amerikai Egyesült Államok külügyi diplomatájaként szolgált Berlinben. Házasságukat követően Mary a világ számos pontjára elkísérte férjét. Habár a mikrofont maga mögött hagyta, továbbra is szeretett volna fotóriporterként dolgozni, ám férje tanácsadói lebeszélték erről, mondván, rossz fényt vetne rá, ha felesége mindenféle oknyomozó riportokba kezd, míg ő vezetőkkel tárgyal.

Edgar Rice Burroughs

Az 1875-ben született amerikai író nevét leginkább Tarzan és a Mars bolygót meghódító John Carter kapcsán emlegeti a világ. Kevesen tudják azonban, hogy nem csak remek író volt, de 1895-1897 között szolgált az amerikai hadseregben is, méghozzá a 7. lovasságnál, amely egység elődjét, parancsnokával George Armstrong Custer tábornokkal együtt az indiánok megsemmisítették a Little Big Horn-i csatában.
A szívgyengeség miatt leszerelt Burroughs életének nagy része az írással telt el. A véletlennek köszönhetően azonban pont Honolulun tartózkodott 1941. december 7-én, amikor is a Japán Birodalom váratlan támadást intézett az Amerikai Egyesült Államok ellen. A 66 éves férfi azonnal jelentkezett tudósítónak, tudva, hogy katonai szolgálatra úgysem vennék fel. Ezzel ő lett az amerikai történelem és a második világháború csendes-óceáni hadszínterének legidősebb haditudósítója. Gyakran az egységekkel együtt mozogva haladt szigetről-szigetre. Egy alkalommal még a hadi fotósként szolgáló fiával is összevetette a sors, egy ütközet kellős közepén.
Ez idő alatt sem tagadta meg írói mivoltát és még 1944 folyamán „elküldte" dzsungelhősét a háborúba, megszületett a Tarzan és az idegenlégió című műve.

Ralph Barnes

Az Oregon állambeli Ralph Barnes 1924-ben kezdett el újságíróként dolgozni a New York Herald Tribune-nél. Vezetői hamar felfedezték a külpolitikához és külügyekhez való vonzalmát, ezért rövidesen Párizsba küldték. Munkája során olyan személyekkel is készített interjút, mint Charles Lindbergh, az első pilóta, aki egymaga átszelte repülőgépével az Atlanti-óceánt.
A harmincas évek során dolgozott Rómában és Moszkvában is. A Szovjetunióról készült, leleplező cikkei miatt számos alkalommal őrizetbe vették és igyekeztek megakadályozni írásainak publikálását. Az egyre forróbbá váló talaj miatt a szerkesztőség áthelyezte Berlinbe, ahol – ugyancsak rövid ideig, de – folytathatta a zavartalan munkát.
A második világháború kirobbanását követően továbbra is a Harmadik Birodalomból küldte haza tudósításait egészen addig, míg a lengyelek lerohanását követően meg nem írta, hogy véleménye szerint a szovjetekkel kötött Molotov-Ribbentrop paktum semmit sem jelent és a németek hamarosan Oroszország ellen vonulnak. Ezen írás megjelenését követően kitiltották Németországból. Távozása után ide-oda cikázott európai országok között, igyekezve, hogy a lehető legfrissebb információkkal szolgáljon olvasói számára.

Így volt ez 1940. november 17-én is, amikor is egy a Brit Királyi Légierő repülőgépén tartott Görögország felé, hogy a szigetek német inváziójáról tudósítson. A repülőgép a mai napig ismeretlen okok közt eltűnt. A fedélzeten lévőket halottnak nyilvánították, így Ralph Barnes lett a második világháború első ismert haditudósító áldozata.

Ernie Pyle

A Pulitzer-díjas amerikai újságíró a második világháború korának leghíresebb haditudósítója volt. Harry S Truman elnök ekképp jellemezte: „Senki más nem volt képes úgy elmondani az amerikai harcosok történetét, mint ahogy azt az amerikai harcosok szerették volna. Népünk minden tiszteletét megérdemli." Stílusa és a történetek megközelítése teljesen újnak hatott, hiszen tudósításaiban nem az adatok és a propaganda ízű kijelentések kaptak hangsúlyt, hanem mindaz, amit a fronton szolgáló katonák láttak, éreztek, átéltek. „Az életük csakis a háborúról szól. Hiszen mást sem látnak, csak a frontot. Túlélők, mert a sors kegyes hozzájuk. De túlélők azért is, mert megkeményedtek és felvették az állatok fürgeségét és veszélyt megérző képességét, önmaguk megmentése érdekében" – írta egy tudósításában.
Stílusáért nem csak a katonák szerették, de a hátország olvasói is. Olyannyira, hogy 1944-ben elnyerte a Pulitzer-díjat. Ám a frontvonalban szolgálók kiváltképp felnéztek rá, ugyanis hosszas munkálkodással kijárta számukra, hogy a harcoló katonák külön pótlékot is (10 dollárt havonta, amely egy baka fizetésének majdnem felét jelentette) kapjanak fizetésük mellé. E juttatást mindenki csak Ernie Pyle-csekknek becézte. Franciaország felszabadítását követően a csendes-óceáni hadszíntérre utazott, ahol a haditengerészet egy hadihajójára került. Itt ismerte csak fel korábbi – hatalmas – tévedését, ugyanis számtalanszor hangsúlyozta a gyalogos katonák életének nehézségét, sokszor példálózva a tengerészek könnyűnek vélt szolgálatával. A matrózok hamar megismertették vele a csúf valóságot.
A nehéz kezdet azonban hamar kiváló együttműködéssé változott, hiszen Pyle mestere volt a közös hang megtalálásának. Olyan dolgokat is megengedtek neki, amit más újságírónak soha. Például kizárólag ő írhatta meg a tengerészek nevét is cikkeiben, holott ez szigorúan tilos volt egyébként.

Az Okinaváért folyó harcok során partra szállt és újra „otthoni környezetben", gyalogosok körében találta magát. 1945. április 17-én Pyle egy katonatiszttel tartott annak új harcálláspontjára, amikor is dzsipjüket a japánok tűz alá vették. A földhöz szegezett amerikaiak viszonozták a tüzet, ám a küzdelem során Ernie Pyle halálos sebet kapott.

Ernest Hemingway

Az öreg halász és tenger, valamint az Akiért a harang szól klasszikusok írója igencsak korán kezdte a kalandok felkutatását. Az első amerikai katonák között érkezett a Nagy háborúba, méghozzá sebesültszállítóként az olasz frontra. Szolgálat közben, 1918-ban megsebesült, amellyel egy ideig helyi kórházakban ápolták, de végül visszaküldték az államokba. Háborús emlékei alapján írta meg a Búcsú a fegyverektől című művét. A húszas évek nagy részét különböző regények és novellák megformálására szentelte.
Számára épp kapóra jött a harmincas évek spanyol polgárháborúja, hogy újra útra kelhessen, ekkor már újságíróként. A harcokról és a politikai nézetek egyre radikálisabb megnyilvánulásáról szóló tudósításai során ismerkedett meg a magyar származású fotográfussal, Robert Capával is, akivel annak élete végéig baráti, szinte apa-fiú kapcsolata maradt fenn.

A második világháborúba kissé megkésve, csak 1944-ben csatlakozott, hogy hírt adjon az európai frontokon harcoló katonákról. Szerencsétlenségére a normandiai partraszállás előtt autóbalesetet szenvedett, amelyről akkor épp aktuális (négyből harmadik) felesége azt mondta: meg is érdemelte. A felépülés azonban nem akadályozta Hemingwayt, végül egy hatalmas fejkötéssel érkezett meg az egyik induló amerikai hadihajóra. Legnagyobb kérlelése ellenére végül mégsem engedték partra szállni a katonákkal, ahogy egyetlen másik újságírót sem – kivéve Robert Capát.

Tanult az esetből, amikor az amerikai hadsereg már Párizs felé robogott, újságírókból és helyi milicistákból szervezett magának tulajdonképpen egy kis magánhadsereget. Ebből a háború után volt is egy formális per ellene, hiszen újságíró mégsem vezethet katonákat. Hemingway válasza erre az volt, hogy ő csak tanácsokat osztott, amiket a katonák véletlenül pont meg is fogadtak.
Jelen volt a hürtgeni erdőben folyó véres ütközeteknél is, ahol tüdőgyulladást kapott. Emiatt az Ardenneki csata nagy részéről lemaradt.

A háború után bronz csillag kitüntetéssel ismerték el eltökéltségét és a katonákról szóló élethű tudósításait.

John Steinbeck

A Pulitzer és Nobel-békedíjas író 1943-ban tűnt fel haditudósítóként a New York Herald Tribune színeiben. Érdekesség, hogy azon kevés újságírók egyike volt, akiről tudni lehetett, hogy nem csak a szerkesztőségének, de a CIA elődjének, az OSS titkos hírszerzőszolgálatnak is írt. Steinbeck csatlakozhatott az amerikai haditengerészet különleges egységéhez is, az úgynevezett Part Ugrókhoz, amelynek kisebb területek és mediterrán szigetek gyors elfoglalása és a fő erők érkezésének előkészítése volt a feladata. Egy bevetés során állítólag maga Steinbeck is fegyvert ragadott, hogy megállítsa a menekülő olasz és német foglyokat.
Annyi bizonyos, hogy háborúból megannyi srapnel okozta sebesüléssel és nagy lelki teherrel érkezett haza. Utóbbit regényeivel és novelláival, azaz írással igyekezett élete végéig gyógyítani.

Amerika legmegbízhatóbb emberének titulálták. Mielőtt a CBS esti híradójának híres műsorvezetőjévé vált volna, tudósított a második világháborúból, jelen volt a nürnbergi pernél és még a vietnami háborúból is kivette részét.
A második világháború idején Edward R. Murrows csapatához tartozott Mary Marvin Breckinridge-hez hasonlóan. Azon kevesek egyike volt, akit szimplán újságíróként (tehát nem fotósként, vagy operatőrként) felengedtek egy B-17-es bombázórepülőgépre, hogy időről-időre tudósíthasson az egység bevetéseiről. Egy alkalommal még egy sebesült bajtársát is helyettesítette, amikor átvette az egyik oldalsó géppuskát és a feléjük rohamozó német vadászgépekre tüzelt.
Később, 1944. szeptember 17-én pedig a 101. légideszant hadosztály katonáival tartott és egy vitorlázógép fedélzetén érkezett meg Hollandiába. Az egységgel maradva kivette részét az ardenneki csatából is. A háború végén pedig folyamatosan, a helyszínen tudósított a nürnbergi perről.
A második világháború után a CBS kezdő hírcsatornánál kezdett dolgozni. Számtalan műsortípust kipróbálhatott és belekóstolhatott kulturális és politikai témájú adásokba egyaránt. Neki jutott az a szomorú szerep is, hogy 1963. november 22-én bejelentse John F. Kennedy elnök meggyilkolását is.

Vietnamba 1968-ban, a Tet offenzíva után érkezett meg. Itt készült el a vietnami háború talán legőszintébb tudósítása, ami igen sok borsot tört az amerikai elnök (Lyndon Johnson) és a hadvezetés orra alá. Bejelentkezésében Cronkite ugyanis elmondta, hogy a vietnami konfliktus jól láthatóan patthelyzetbe került. Az amerikai hadvezetés szerinte képtelen túllépni a felhalmozott hibákon és csak két lehetőség áll előtte: vagy még több százezer katonát, vagy pedig nukleáris fegyvert bevetni. Ahogy Cronkite fogalmazott, akármelyik utat is választja a vezetés, egy biztos, hogy közelebb hozza a világ katasztrófáját.

Peter Arnett

Az új-zélandi születésű újságíró a National Geographic magazin és a CNN munkatársaként tudósított a vietnami és az első Öböl-háborúról is, valamint jelen volt a szovjetek Afganisztán elleni inváziójakor is.
Karrierje Laoszban kezdődött, ahol 1960-tól egy kis számban nyomtatott, angol nyelvű magazint szerkesztett. Kapva az alkalmon, jelentkezett az Associated Press egyik álláshirdetésére és hamarosan az AP saigoni irodájában dolgozhatott. A háború kitörésével előlépett haditudósítóként és számtalanszor kísérte el az amerikai katonákat bevetéseikre. Jó néhány alkalommal maga is épp csak megúszta az ütközeteket, de a halál közelsége sosem tántorította el munkájától. Egyszer pedig békeaktivistákkal tartott, hogy kiszabadítsanak három amerikai hadifoglyot és hazavigyék az államokba.
Cronkitehoz hasonlóan Arnett sem volt az amerikai vezetés kedvence. Élesen bírálta az agresszív, sokszor értelmetlen döntéseket. Egy tudósításában mindössze egy idézettel képes volt sárba tiporni Johnson elnököt. Tudósítása szerint egy amerikai őrnagy így nyilatkozott Ben Tre város teljes elpusztításáról: „le kellett rombolnunk az egész várost, hogy megmenthessük."
Arnett akkor sem hagyta el Saigont, amikor már minden külföldit (aki akart és akit lehetett) kimenekítettek. Így első kézből tudósított az észak-vietnami erők megérkezéséről és a város elfoglalásáról.

A Szovjetunió Afganisztán elleni inváziója során illegálisan, helyinek törzsi ruhába öltözve, Pakisztánon keresztül lépett be az országba. Az afgán ellenállókkal való mozgás során azonban Arnett segítője folyóba ejtette kamerájukat, ezzel meghiúsítva bármilyen forgatást és tudósítást az invázióról. Arnett bosszúsan, csalódottan tért haza.

Igazi nagy hírnevet az (első) Öböl-háború hozott Arnett számára. Bernard Shaw és John Holliman oldalán ők hárman élőadásban tudósítottak Bagdad amerikai bombázásáról. Az Al-Rashid Hotel emeleti szobájából történő bejelentkezései során a tévénézők is hallhatták a légoltalmi szirénák felhangzását és Arnett mögött láthatták a becsapódó bombák villanásait.
Az első napokat követően egyedül ő maradt a CNN stábjából Bagdadban, így egy személyben folytatta a munkát. Tudósításaiban gyakran bírálta az amerikai vezetést, amelyik közleményeiben a civil lakosság védelmében precíziós és okos bombákat emlegetett. Mialatt idézte e közleményeket Arnett élőadásban mutatta be operatőre segítségével mindazt a pusztítást, amit a légierő okozott.
Diplomáciai készségének köszönhetően a háború második hetében lehetősége adódott, hogy vágatlan videófelvételes interjút készíthessen Szaddam Husszeinnel. Az eset után a CIA állandó megfigyelés alá vette, amely komoly akadályokat gördített további iraki munkája elé.

Marie Colvin

Az amerikai újságírónő 1984-ben a United Press International-nél kezdte pályafutását, majd hamarosan a brit The Sunday Timesnál találta meg helyét. Itt dolgozott egészen 2012-es haláláig.
Külpolitikai újságíróként bejárta az egész Közel-Keletet. Az amerikaiak 1986-os líbiai bombázása után elsőként készített interjút Moammer Kadhafival, aki a beszélgetés során személyesen Reagan elnököt bírálta.
Az évek során bejárta Srí Lankát, Zimbabwét, Sierra Leonét, Koszovót és Csecsenföldet is. A délkelet-ázsiai Kelet-Timórban, 1999-ben az ENSZ-erőkkel együtt 1 500 nő és gyermek életét igyekezett megmenteni az indonéz hadsereggel szemben. Cikkei és televíziós bejelentkezései akkora port kavartak fel világ szinten, aminek köszönhetően végül négy nap leforgása alatt sikeresen kihoztak mindenkit a veszélyeztetett területről.

Bal szemét 2001-ben veszítette el egy srí lankai katona által indított RPG becsapódás következtében. Mint beszámolójában elmondta, hiába kiabálta a katonák felé, hogy ő újságíró, azok szánt szándékkal lőttek csoportja felé.

A 2011-ben kezdődő Arab Tavasz idején újra alkalma nyílt interjút készíteni Moammer Kadhafival. Később Szíriába utazott, ahová illegálisan egy lefizetett helyi segítségével jutott be. Utolsó bejelentkezését (2012. február 21.) Homsz városából tette meg. A helyzetet úgy írta le, mint a legbrutálisabb és kegyetlenebb konfliktust, amit valaha is látott. Másnap, Damaszkusz felé tartva egy improvizált robbanóeszköz robbanása oltotta ki életét.

(Korábbi Top 10-es összeállításainkat ide kattintva olvashatják!)