Tíz kevésbé közismert tény a hidegháborúról

1961. augusztus 13-án, a hajnali órákban kezdték el építeni a berlini falat, amely a hidegháború egyik szimbólumává vált. A Kelet- és Nyugat-Berlint elválasztó határvonal kezdetben csak egy szigorúan őrzött drótkerítés volt, rövid időn belül azonban egy három méter magas betonfalat építettek a keletnémet munkásőrség és néphadsereg egységei. Az összesen 156 kilométer hosszú berlini fal 28 évig, 1989. november 9-ig állt, ez idő alatt összesen mintegy ötezren jutottak át Kelet-Berlinből a nyugati oldalra. Több ezer embert viszont elfogtak szökés közben. A berlini fal 136 halálos áldozatot is követelt, többségüket lelőtték a keletnémet határőrök; voltak, akik vízbe fúltak, de akadt olyan is, aki a sikertelen szökést követően a börtönben követett el öngyilkosságot.

Első hallásra beillene egy tudományos-fantasztikus film forgatókönyvének is, a szovjetek azonban halálosan komolyan gondolták: annak érdekében, hogy gazdasági lehetőségeik megközelítsék az amerikaiakét, szerették volna megolvasztani az Északi-sark jégsapkáját, így könnyebben hozzáférve a területen található ásványi nyersanyagokhoz. A terv megvalósítása azon az elméleten alapult, amit Petr Mihajlovics Boriszov szovjet tudós dolgozott ki: egy méretes, az óceánok víztömegeit megkavaró propellerekkel felszerelt gátat építettek volna a szovjet birodalom keleti felétől egészen Alaszkáig, amivel a Golf-áramlat irányát módosították volna oly módon, hogy a világot átszelő, az éghajlatot nagymértékben befolyásoló áramlat a meleg, sós vizet az északi területekre sodorja, amivel az Arktiszt felmelegíti, hónapok alatt elolvasztva ezzel az északi földek jegét. 22 millió négyzetkilométeres területével ugyanis hiába volt a Szovjetunió a Föld legnagyobb állama, területének egy részét egész évben jég borította. A hidegháborús fegyverkezési versenyben viszont csak úgy tudott volna az amerikaiak mellett maradni, ha jelentősen növeli az ásványikincs-kitermelését. Szerencsére a grandiózus tervből – amely jelentősen befolyásolta volna Európa és a Föld éghajlatát – nem lett semmi.

A hidegháború egyik legforróbb pillanata

Kevesen tudják, de a berlini blokád, illetve a kubai rakétaválság mellett volt még egy olyan eseménye a hidegháborúnak, ami méltán érdemelte ki a konfliktus „egyik legforróbb pillanata" jelzőt. 1982-ben – nem sokkal a falklandi háborút követően, amelyben ugyancsak részt vett, sőt el is süllyesztette az argentin flotta zászlóshajóját, a General Belgrano cirkálót – a brit haditengerészet HMS Conqueror nevű vadász-tengeralattjárója kapta a feladatot, hogy próbálja meg megszerezni a szovjetek egyik legújabb haditechnikai fejlesztését, egy vontatható szonárt. Az akció – amely az Operation Barmaid (Pincérnő-hadművelet) megnevezést kapta – azért volt különösen veszélyes, mivel a szovjet partoktól alig négy kilométerre, a Barents-tengeren került rá sor. Ott ahol egy balszerencsés kimenetelű akciót követően szinte azonnal a szovjet légierő és haditengerészet egységeivel találta volna magát szemben a brit tengeralattjáró. A szonárt egy lengyel zászló alatt hajózó kémhajó vontatta, így a kábelek elvágása és az események véletlennek való beállítása nem volt egyszerű feladat. Szerencsére az akció sikerrel zárult, a kábelt sikerült elvágni és az Amerikai Egyesült Államokba szállítani. Azt nem lehet tudni, hogy a lengyel hajó legénysége sejtette-e: katonai akciót hajtottak végre ellenük, vagy a szonár elvesztését betudták a Barents-tengeren köztudottan rossz időjárási körülményeknek.

A ‘70-es években Nagy-Britannia a Trident típusú nukleáris fegyvert szerette volna hadrendbe állítani, mégpedig azért, mert a szigetország hadvezetése úgy számolt, hogy ennek használatával legalább tízmillió szovjet embert pusztíthatnának el, amivel már „elfogadhatatlan károkat" tudtak volna okozni a kommunista országnak. Mindez a Whitehall-dokumentum néven ismert jelentésben olvasható. Más minisztériumi feljegyzésekben pedig azt részletezik: miként lehet egy nukleáris támadás során Moszkvában és Szentpéterváron akkora veszteséget és anyagi kárt okozni, ami már a Szovjetuniónak is jelentős. A titkos jegyzetet leíró vezető nukleáris szakértő, Michael Quinlan úgy vélte: a Szovjetunió „ingerküszöbe" jelentősen különbözik Nagy-Britanniáétól, mivel a kommunista ország a második világháborúban 20 millió embert veszített, azaz hozzá vannak szokva a jelentős élőerő-veszteséghez. „Ezen a téren minden bizonytalan, de az napnál világosabb, hogy ha a populáció egy százalékának élete forog veszélyben, akkor nem gondolkodnak Európa leigázásán" – írja a dokumentumban.

Bűvész oktatta a CIA hidegháborús ügynökeit

John Mullhollander – így hívták azt az amerikait, akit a CIA bérelt fel arra, hogy a csalásokról, titkolózásokról, valamint a titkos kommunikációs lehetőségekről kézikönyvet írjon a Cég számára. A választás nem véletlenül esett Mullhollanderre, ő volt ugyanis a korszak egyik leghíresebb amerikai bűvésze. A szerző a The Official CIA Manual of Trickery and Deception című könyvéért háromezer dollárt kapott. Tanácsai között egyebek mellett a tökéletes fapofa elsajátítása, illetve különböző megtévesztési és lopási technikák is szerepeltek. Leírta azt is, hogy miként kell valakinek a poharába észrevétlenül becsempészni egy pirulát, illetve azt, hogy hogyan lehet egy cipőfűzővel titkos üzeneteket leadni. Sokáig úgy tűnt, hogy a kézikönyvből nem maradt fenn egyetlen példány sem, mivel 1973-ban az összes kinyomtatott darabot bedarálták. Később azonban kiderült, a könyv megsemmisítését végzők egy példányt „eldugtak", s ezt később egy, a hidegháborús amerikai kémkedést kutató történész találta meg.

Újabb fejlemények egy hidegháborús gyilkosság körül

Miért és miként halt meg Georgij Markov emigráns bolgár író 1978-ban egy londoni kórházban? – ez a kérdés a mai napig a hidegháború legnagyobb rejtélyei közé tartozik. A saját hazájában elismert író 1969-ben szökött Nyugatra, és a BBC bolgár nyelvű adásának tudósítója lett. Állandó jelleggel bírálta a bulgáriai kommunista hatalmat és a vezetőt, Todor Zsivkovot. 1978. szeptember 7-én egy londoni buszmegállóban várakozott, amikor combjában éles fájdalmat érzett. Megfordulva egy esernyőjét felemelő embert látott, aki idegen akcentussal elnézést kért tőle és elsietett. Másnap kórházba került, ahol szeptember 11-én vese- és szívkárosodás miatt meghalt. Halálát a mai napig sok titok övezi – természetesen azonnal arra gyanakodtak, hogy megölték –, ám a közelmúltban új fejlemények láttak napvilágot ügyében. Egy bolgár újságíró megpróbálta kideríteni, hogy pontosan hogyan is likvidálták Markovot. Az esetről megjelent könyvében állambiztonsági iratokra hivatkozva állítja: az emigráns írót egy olasz származású dán férfi, Francesco Gullino gyilkolta meg, aki Bulgáriában kétszer is kapott kitüntetést a „biztonságért és közrendért tett szolgálataiért". Az újságíró könyvéből kiderül: az esernyővel valószínűleg csak félrevezették Markovot, és a halálos adag mérget egy toll kinézetű injekciós tűvel adták be neki. Ilyen eszközt – amellyel a ruhán és a bőrön keresztül lehet bejuttatni a szervezetbe egy halálos adag méreggel töltött fémgolyócskát – a KGB bizonyíthatóan át is adott bolgár titkosszolgálatnak. Egy másik – a könyvben ugyancsak olvasható – dokumentum szerint pedig a KGB megállapodást kötött a bolgár titkosszolgálattal arról, hogy segítséget nyújt az olyan „rendkívüli műveletek" során, mint a merényletek, emberrablások és szabotázsakciók.

Szovjet tengerész vágta el a brit búvár torkát

Hosszú évek találgatása után pont került a hidegháború egyik legtitokzatosabb ügyének végére: egy orosz férfi elismerte, hogy több mint fél évszázaddal ezelőtt ő ölte meg a leghíresebb brit búvárt, Lionel Crabbet Portsmouth kikötőjében. Az angol békaember 1956-ban – amikor Hruscsov Nagy-Britanniába látogatott – kormányzati utasításra kémkedett a szovjetek ellen, ám az akciója kudarcba fulladt, ő pedig eltűnt. A szigetországban sokáig azt gondolták, hogy megfulladt, ám fejetlen holttestét fél évvel később megtalálták. Az ügy évtizedekig megoldatlan maradt. Aztán néhány évvel ezelőtt egy nyugállományba vonult orosz tengerész, Eduard Kolcov elismerte: ő kapta el az angol búvárparancsnokot és vágta el a torkát, amikor az megpróbált robbanószerkezetet erősíteni az Ordzsonikidze szovjet hajó oldalára. Kolcov még azt a fegyvert is megmutatta, amellyel a gyilkosságot végrehajtotta.

Izotópokkal gyilkoltak az amerikai kémek?

Bár egyelőre még nem sikerült bizonyítékot találni ilyen esetre, az már biztosnak tűnik, hogy az Amerikai Egyesült Államok a hidegháború idején komolyan megfontolta annak lehetőségét, hogy radioaktív anyagok felhasználásával likvidálja az ellenség katonai vagy civil vezetőit. Maga a módszer is közismert: a polónium 210-es radioaktív izotópja tökéletes arra, hogy rövid időn belül eltegye láb alól a nem kívánt személyeket… Az amerikai radiológiai hadviselésre vonatkozó akták titkosításának feloldását még a ‘90-es évek közepén kérték, ám az anyag csak nemrég lett nyilvános. Persze csak az, amit a kormány cenzorai meghagytak belőle: a szövegből eltávolítottak minden olyan adatot, ami a radiológiai hadviselés során alkalmazható anyagokra utalna. Az aktákból az sem derült ki, hogy az USA használt-e valaha, illetve egyáltalán kifejlesztett-e radioaktív izotópokat tartalmazó fegyvereket. Maga a program léte azonban azt bizonyítja: a hidegháború során bizony felmerült annak a lehetősége, hogy emberek likvidálására radioaktív anyagokat használjanak.

Szinte már senki nem emlékezett rá, hogy egykoron hidegháborús rejtekhelyet építettek a New York-i Brooklyn híd belsejébe. A bunkert a közelmúltban egy szerkezeti ellenőrzés során fedezték fel. A rejtekhelyen legalább 350 ezer dobozos kekszet, takarókat, fecskendőket és számos más, orvosi felszerelést, illetve mára már kiürült, fémből készült víztartályokat találtak. A kekszek csomagolásán még látszott a dátumozás, ezek szerint a kubai rakétaválság évében, azaz 1962-ben készletezték be a rágcsálnivalót. A takarók csomagolásán pedig az a felirat olvasható, hogy „Csak az ellenség támadása után használható". Az Egyesült Államokban több ezer, hasonló hidegháborús óvóhelyet építettek, ezek nagy részében az elmúlt évtizedekben senki nem járt, néhány létezését pedig már teljesen el is felejtették – ugyanúgy, mint a Brooklyn hídban találhatóét…

Jégbe fagyott amerikai pilóták Grönlandon

A körzetben tartózkodó szovjet tengeralattjárók után kutattak, lezuhantak – 1962. január 12-én egy amerikai katonákat szállító, a hivatalos jelentések szerint rutinrepülést végrehajtó repülőgép járt szerencsétlenül Grönlandon. Az életét veszett személyzet egy részének földi maradványait négy évvel a tragédia után megtalálták és hazaszállították, a öt katona holttestét azonban akkor nem sikerült felkutatni. Az amerikai pilóták 42 évig pihentek a grönlandi hómezőn – korábban több expedíció is meghiúsult, amelyeknek az lett volna a feladatuk, hogy a szerencsétlenség áldozatait megtalálják – mire sikerült rájuk akadniuk az amerikai haditengerészet egységeinek. A kutatócsoport az emberi maradványok mellett számos személyes holmit és katonai felszerelést is talált, a holttestek azonosítását DNS-minták alapján az Egyesült Államokban végezték el.

(További 10-es összeállításainkat ide kattintva olvashatják el!)