Tíz megsemmisítő vereség

A Kr. e. 490. szeptember 12-én lezajlott marathóni csata a többkörös görög-perzsa háborúk egyik legjelentősebb ütközete volt, és világraszóló, megsemmisítő athéni győzelemmel ért véget. A korszak forrásai szerint a görögök mindösszesen 192 embert veszítettek, az I. Dareiosz perzsa nagykirály seregéből elesettek száma azonban megközelítette a hétezer főt, miután Miltiadész athéni hadvezér seregei a perzsa had egyik részét a tengerbe, másikat a közeli mocsárba szorították. Hellász a fényes győzelem után átmenetileg megszabadult a Perzsa Birodalom nyomása alól, és tízéves felkészülési időt nyert az újabb összecsapásra.

Muhi

1241. április 11. a magyar történelem gyásznapjainak egyike: ekkor kezdődött a muhi csata, ahol a mongolok megsemmisítő vereséget mértek IV. Béla seregeire, majd utána elpusztították és felprédálták az egész országot. A királyságot teljesen felkészületlen, megosztott állapotban érték az első hírek 1240 végén arról, hogy a tatárok betörtek a keleti végeken, és sem a főurak, sem a közrendű emberek nem nagyon hitték, hogy mindezt igazán komolyan kell venni. Április 10-én nagyjából 60-65 ezer magyar katona vert tábort a Sajó hídjánál, jóformán járhatatlanul zsúfolt szekértáborral körbevéve IV. Béla király közvetlen szálláshelyét. A magyarok a mongolok előőrseire számítottak, pedig ekkor már Batu kán főerői álltak velük szemben, szintén legalább 60 ezres létszámban. Az első összecsapásokra már ezen az éjszakán sor került, és mivel a hídnál sikerült feltartóztatni a kezdeti tatár rohamot, a magyarok azt hitték: végső győzelmet arattak. A mongolok azonban újabb, sokkal intenzívebb támadást indítottak, szétverték az ellenük küldött seregtesteket, majd bekerítették a szekértábort, félelmetes nyílzáport zúdítottak rá, a menekülőket pedig kíméletlenül lemészárolták. IV. Béla is csak a szerencsének köszönhette megmenekülését, hadserege azonban gyakorlatilag teljesen megsemmisült. Muhinál veszett két érsek és számos főúr, itt lelte halálát Kálmán herceg, és a mongolok a korabeli források szerint egészen leírhatatlan mészárlást végeztek.

Azincourt

1415. október 25-én folyt le az azincourt-i csata, a százéves háború legvéresebb ütközete. Az ütközet végkimenetelét az angol hosszúíjasok döntötték el, akik több mint félmillió nyílvesszőt lőttek ki a harcok során, gyakorlatilag kiirtva ezzel a teljes francia főnemességet. Mintegy hétezer francia halott maradt hátra a csatatéren csak a lovagok köréből, miközben az angolok alig kétszáz főt vesztettek. V. Henrik angol uralkodó ezt követően a hadifoglyokat is lemészároltatta. A kisebb-nagyobb megszakításokkal zajló háború mindazonáltal nem ért itt véget, és még 1453-ig elhúzódott.

Kenyérmező

1479 októberében az oszmán seregek behatoltak Erdélybe, és letáboroztak Kenyérmezőn, hogy az innen kiinduló rajtaütésekkel, portyákkal törjék meg Báthori István erdélyi vajda csapatait. Ali Kodzsa bég seregét elsősorban irreguláris egységek, akindzsik és szpáhik alkották: vélhetően nem nyílt ütközet volt a vezér célja, a vajda azonban belekényszerítette őket, és ugyan eleinte kétségesnek tűnt a csata kimenetele – maga Báthori is több sérülést szerzett –, az oszmánok végül menekülőre fogták. A magyarok ezt követően üldözőbe vették őket, és módszeresen lekaszabolták a sereg nagyobbik részét. A korabeli krónikák némelyike egyenesen harmincezres török veszteségről ír, és ugyan ezt a létszámot vélhetően a teljes oszmán erők létszáma sem érte el, az bizonyosnak tűnik, hogy Báthori katonái gyakorlatilag mindenkit levágtak közülük. A magyar veszteségek mintegy háromezer fősre rúgtak.

Mohács

1526. augusztus 29. történelmünk egyik legfeketébb napja: Mohács alatt az oszmán haderő tönkreverte a magyar seregeket, és ezzel évszázadokra előre kényszerpályára szorította hazánkat. A politikai széthúzás és bizonyos seregtestek késése miatt az ideálisnál jóval kisebb létszámú magyar főerők a csata napján a Mohácstól délre elterülő mezőn sorakoztak fel, amelyet kelet felől a Duna árterülete övezett, dél és nyugat felől pedig egy máig ismeretlen dőlésszögű, de nem elhanyagolható magasságú, 20-30 méter magas terasz, lábánál egy kisebb településsel. Maga a csatamező nehezen áttekinthető, dimbes-dombos-völgyes szakasz volt (noha több forrás is síkságként jellemzi), amely ráadásul alaposan fel is ázott a rengeteg esőzés következtében. Az oszmánok a terasz pereméről tökéletesen átlátták a magyar harcrendet, és ennek fényében határozták meg a követendő taktikát. Az alig több mint két órán keresztül tomboló, heves és igen véres ütközetben mintegy 15 ezer magyar veszett oda, beleértve ebbe gyakorlatilag a teljes korabeli politikai és katonai elitet, az egyházi vezetés nagyjából felét, illetve magát a királyt is.

Austerlitz

„A három császár csatája" 1805. december 2-án alighanem Napóleon pályafutásának alighanem legdiadalmasabb győzelme volt: Bonaparte egyetlen nap alatt győzte le az egyesített orosz-osztrák seregeket, amelyek túlerőben voltak, ez azonban majdnem 40 ezer katona életébe került – az összes résztvevő ötöde lelte halálát a csatatéren, és további mintegy 20 ezren megsebesültek. A franciák emellett mintegy 30 ezer hadifoglyot is ejtettek. Érdekesség, hogy az egyesült osztrák-orosz hadsereg kötelékében a csatában két székely határőrezred is részt vett.

Waterloo

1815. június 18-án zajlott le Waterloonál a világtörténelem egyik leghíresebb csatája, amely végül az Elba szigetén töltött száműzetésből visszatért Bonaparte Napóleon végső bukását hozta. A kedvezőtlen időjárási körülmények és az angol főerőket vezető Arthur Wellesley kiváló taktikai húzásai mellett a császár vereségében az is közrejátszott, hogy ez a Napóleon már nem az Elba előtti Napóleon volt: úgy mentálisan, mint fizikailag korábbi árnyékaként vetette bele magát a háborúskodásba, viszont ezzel együtt is alábecsülte ellenfelei képességeit. A vereség után négy nappal ismét lemondott trónjáról, és már július közepén elindult második – immáron végleges – száműzetésébe, Szent Ilona szigetére, ahonnan 1821-es haláláig már sosem szabadult el.

Little Bighorn

Az elbizakodottság iskolapéldája volt mindaz, amit George Armstrong Custer alezredes és az amerikai hadsereg 7. lovasezrede bemutatott 1876. június 25-26-án. A katonák feladata a Dakota államban fellázadt indiántörzsek térdre kényszerítése és a rezervátumba történő visszaküldése lett volna, ám Custer több rossz döntést is hozott: ezek közül minden bizonnyal főerőinek megosztása volt a legnagyobb hiba, mivel alábecsülte a Tatanka Yotanka („Ülő Bika") sziú törzsfő és a lakota Tȟašúŋke Witkó („Őrült Ló") által vezetett sziú, csejen és oglala lakota harcosok erejét. Az indiánok csapdába csalták Custert, és 225 emberével együtt levágták – ezáltal Little Bighorn lett az amerikai hadsereg legsúlyosabb veresége, amit az őslakosoktól szenvedtek el. Hosszabb távon ugyanakkor a történtek inkább ártottak, mintsem használtak az indiánoknak, a közvélemény ugyanis még jobban ellenük fordult.

Isandlwana

Az 1879-ben kirobbant angol-zulu háború legnagyobb meglepetését mindenképpen az Isandlwana-hegynél vívott csata eredményezte. Az angol csapatokat vezető Lord Chelmsford altábornagy biztos volt benne, hogy a kezdetleges fegyverekkel harcoló zuluk esélytelenek a jóval modernebb eszközökkel felszerelt britekkel szemben, és éppen ezért nem is foglalkozott olyan dolgokkal, amikkel egyébként kellett volna. Mindez végzetes hibának bizonyult: az angolok ki sem nyitották a lőszeresládákat, sőt, elő sem készítették, hogy az egyéni lőszerkészletek kimerülése után utánpótlást biztosítsanak a katonáknak, a zuluk viszont meglepő intenzitással támadtak, és mire az angolok észbe kaptak, le is mészárolták a tűzerő nélkül maradt katonákat. Little Bighornhoz hasonlóan Isandlwanánál a britek is megtanulták, hogy végzetes hiba lebecsülni az ellenfelet, hiába van látszólag minden szempontból hátrányban.

Sztálingrád

A világtörténelem legvéresebb csatája, amely tulajdonképpen eldöntötte a második világháború kimenetelét az európai hadszíntéren. A német csapatok 1942. augusztus 23-án kezdték meg hadműveleteiket az Oroszország délkelet-európai részén található város ellen, amely egyszersmind szimbolikus jellegű is volt a náci vezetés szemében, hiszen Sztálin nevét viselte. A harcok 199 napon át dúltak a városban, amely ennek során tulajdonképpen a földdel vált egyenlővé, a szovjet erők azonban kitartottak: az öldöklő, házról házra zajló városharc után végül ellentámadásba lendültek, és javarészt foglyul ejtették a németeket, illetve szövetségeseiket. Az áldozatok pontos száma még a mai napig nem ismert, a történészek szerint 1,2 – 1,9 millió halottat, eltűntet, sebesültet és hadifoglyot követelt a sztálingrádi vérfürdő és a kegyetlen orosz tél. Innentől fogva pedig gyakorlatilag nem lehetett kétséges az európai harcok végkimenetele: Sztálingrád ebben a tekintetben nyugodtan tekinthető akár a hitleri Németország Waterloojának is.

(Korábbi TOP 10-es összeállításainkat ide kattintva olvashatják!)