Tíz nagy hadvezér a középkorból

Az első frank király, aki 800-ban császárrá koronáztatta magát és gyakorlatilag egész életében hadat viselt, alighanem a korai középkor legismertebb történelmi személyisége. A Római Birodalom helyreállítását célozva számtalan háborút vívott, és eközben olyan reformokat vezetett be, amelyek nélkül akár teljesen más irányt is vehetett volna Nyugat-Európa történelme – nem véletlenül szokás Franciaország és Németország, sőt, Európa atyjaként emlegetni, és azt mondani, hogy az európai középkort ugyan 476-tól számítják, de igazából mégis vele kezdődött. Európa nyugati és középső térségeinek egyesítésével uralma alá hajtotta a kontinens jelentős részét, sikeres hadjáratokat vezetett többek között a longobárdok, a szászok, a mórok vagy az avarok ellen, de uralkodása végén a vikingekkel szemben is eredményesen vette fel a harcot. Nem csoda, hogy halála után birodalma szétesett: hozzá hasonló formátumú személyiség híján Európát ebben a zavaros időszakban egyszerűen nem lehetett egyben tartani.

Szaladin (1138 k.–1193)

Egyiptom és Szíria szultánja, aki eredetileg a Fátimidák vezírjeként kezdte pályafutását, ám végül megdöntötte uralmukat, és eredményesen vette fel a harcot a Szentföldre vezényelt keresztesekkel szemben is – mindezt úgy, hogy még legádázabb ellenségei is csak a legnagyobb tisztelet hangján beszéltek róla. Ha mindez még nem lenne elegendő, szerénysége és hangulatjavító intézkedései miatt a köznép körében is igen népszerűnek számított. Leghatalmasabb hadi sikere minden bizonnyal az 1187-es hattíni csata volt, amely hosszabb távon lehetővé tette számára Jeruzsálem visszafoglalását a keresztesektől. Ezt követően további harcok után végül ésszerű békét kötött az európaiakkal. Erejét és képességeit mindennél jobban bizonyítja, hogy egységes, egyszerre mozduló birodalommá szervezett számos sokszínű területet és népet – amely sárgalázban történt halála után menthetetlenül szétesett.

Temüdzsin (1162k.–1227)

Ismertebb – felvett – nevén Dzsingisz kán volt a valaha létezett leghatalmasabb egybefüggő birodalom megteremtője és ura: a Mongol Birodalom fénykorában több mint 26 millió négyzetkilométernyi területet foglalt magába Ázsia nagy részével és Kelet-Európával, s több mint 100 millió lakosa volt. Temüdzsin volt az, aki a 13. század első éveiben egyesítette a mongol törzseket, majd az így létrejött félelmetes haderővel térdre kényszerítette az akkori civilizált világ nagy részét, a le nem igázott országokat pedig megtanította rettegni. Kevesen tudják, hogy a sikerben Temüdzsin kivételes szervezőkészsége, stratégiai érzéke és a logikusan tagolt, jól szervezett, könnyű mozgású és szokatlan harcmodorú haderő mellett a fejlett haditechnika is nagy szerepet játszott, amelynek egy részét a szintén meghódított Kínából „importálták" a mongolok. Noha ő maga személyesen állítólag nem tűrte a kínzásokat, hadserege rengeteg szenvedést okozott a leigázott népeknek – még úgy is, hogy bizonyos tekintetben toleráns volt a legyőzöttekkel szemben. Akárcsak a többi hozzá hasonló nagy vezető esetében, a gigászi birodalmat halála után nem lehetett egyben tartani.

Woodstocki Edward (1330−1376)

Ismertebb nevén „a fekete herceg": a walesi herceget már tizenhat éves korában lovaggá ütötték vitézsége miatt, később pedig az 1356-os poitiers-i győzelemben játszott szerepével vált már életében legendává, ahol a francia uralkodót is fogságba ejtette. Számos hadvezetési újdonságot vezetett be, kiváló érzékkel mozgatta a seregtesteket az adott terepen. Hiába volt azonban zseniális stratéga a harctéren, adottságait nem tudta hasonlóan kamatoztatni a politikában: aquitániai helytartóként számos látványos kudarcot kellett megélnie. Az angol trónra végül nem léphetett, mivel betegségben elhunyt egy évvel apja előtt.

Timur Lenk (1336−1405)

Jellemző, hogy a kutatók még Timur Lenk származásában sem értenek egyet: egyesek szerint mongol volt, mások szerint a türk családba tartozó barlaszok közé tartozott. Egy azonban biztos: gyakorlatilag a semmiből, egy jelentéktelen nomád seregtest vezetőjéből korának leghatalmasabb és legrettegettebb uralkodója lett, aki hatalmas birodalmat épített ki Közép-Ázsiában. Az ő uralma alatt érte el csúcspontját a jellegzetes mongol nomád-lovas harcászat. A muszlim hitű Timur Lenk hadai feldúlták és kifosztották India egy részét is, és ugyan eredetileg az uralkodó nem akart tengelyt akasztani I. Bajazid szultán birodalmával, végül mégis egymásnak feszült a két világhódító, és Timur seregei tönkreverték a törököket Ankaránál. Az egykori szultán ezután élete végéig ellenfele foglya maradt. Noha hadserege ugyanolyan vérszomjas és kegyetlen volt, mint akármelyik korábbi világhódító mongol uralkodó katonai ereje, maga Timur Lenk kifejezetten racionális módon szervezte birodalmát és felvilágosult ember hírében állt. Az általa meghódított területek halála után szintén szétestek.

V. Henrik (1387−1422)

Anglia történelmének egyik legjelentősebb uralkodója, az angol hadsereg egyik megreformálója és megerősítője, akinek legismertebb hadi sikere mindenképp az 1415-ös azincourt-i diadal volt. Itt mindössze 5-6 ezer angollal verte tönkre az ötször nagyobb francia haderőt, és állítólag ezer embert sem vesztett. Ugyan korán elhunyt, államigazgatási intézkedései, törvényei és a haderő szervezése terén eszközölt erőfeszítései még évszázadokig kihatottak.

II. (Hódító) Mehmed (1432−1481)

Török uralkodó, aki 1453-ban bevette Konstantinápolyt, és ezzel új fejezetet nyitott az Oszmán Birodalom történetében. Szintén ő volt az, aki benyomult a Balkánra − aminek eredményeként a Porta tartósan megvetette ott a lábát −, bár uralkodásának legnagyobb veresége is ehhez kötődik, és egyben a magyar hadtörténelem egyik legfényesebb sikere is: az 1456-os nándorfehérvári diadal fél évszázadra megálljt parancsolt Európában az oszmán terjeszkedésnek. Uralkodása végéhez közeledve egyre több vereséget szenvedett el többek között Mátyás király hadaitól is, ám ő alapozta meg utódai további terjeszkedéseit, és új alapokra helyezte a birodalmat.

Hunyadi János (1407 k.−1456)

A középkori Magyarország minden bizonnyal legkiemelkedőbb hadvezére, a
magyar történelem egyik leglegendásabb alakja, 1446-tól az ország
gubernatora, azaz kormányzója, aki 1456-os, világraszóló nándorfehérvári
győzelmével megállította az európai török terjeszkedést. A közvélemény
épp e fényes diadal miatt keveset tud korábbi harcairól, pedig egész
életét a török elleni háborúskodásnak szentelte: hitte, hogy az
oszmánokat ki lehet verni a Balkánról, és az 1443-as balkáni hadjárat
sorozatos győzelmei egy ideig azt a látszatot is keltették, hogy valóban
ez a helyzet: seregei egészen Szófiáig jutottak. Az illúziókat aztán az 1444-es
várnai csata foszlatta szét, amit a szultánnal kötött egyezség ellenére
indított hadmozdulatok váltottak ki, és amelyben egy időre maga Hunyadi is
fogságba esett. Nándorfehérvári győzelmét sajnos nem sokkal élte túl,
mert a magyar táborban dúló pestisjárvány áldozatává vált.

I. Mátyás (1443−1490)

Hunyadi János fia, Szent István mellett alighanem a legismertebb magyar
király, aki a köztudatban elsősorban a róla szóló mesék, mondák révén
afféle mitikus jótevőként él – megoszlanak a vélemények arról, mindez
mennyire felelt meg a valóságnak, de a legendák zöme a főurak
önkényeskedéseit letörő intézkedéseiből fakadt. Egyébként kőkemény kezű,
vasakaratú, rendkívül szigorú uralkodó volt, akit életében sem a nép,
sem a nemesség nem kedvelt. Egyben kora egyik legfelvilágosultabb
alakjának is számított Magyarországon. Hadvezérként a török
kérlelhetetlen ellenfeleként állandó zsoldossereget épített ki: több
mint 160 ezer bevethető katonát tartott készenlétben az oszmánok ellen,
ám élete során nem egyedül a Portával háborúzott, hanem térdre
kényszerítette Moldvát, megszerezte Morvaországot és Sziléziát, 1485-ben
pedig Bécset is. Kivételes képességeit az őt követők nem tudták
pótolni: halála után az ország a marakodó főurak martalékaként
szétzilálódott, a törökök előtt pedig megnyílt az út, amelyet Hunyadi
János és Mátyás előzőleg oly gondosan őrzött.

I. (Nagy) Szulejmán (1494−1566)

Az Oszmán Birodalom valaha élt egyik leghatalmasabb uralkodója, akinek kivételes képességeit már saját korában is elismeréssel emlegették, beleértve ebbe legádázabb ellenfeleit is. I. Ferenc francia király szövetségeseként fő célja a Habsburgok megdöntése és ezzel egyidejűleg a törökök európai uralmának megszilárdítása, hatalmuk kiterjesztése volt: ennek eredményeként Szulejmán legnagyobb hadjáratait elsősorban Magyarország felé vezette, összesen hetet. Ezek során elfoglalta Nándorfehérvárt, Mohácsnál végérvényesen térdre kényszerítette hazánkat; később elfoglalta Budát, Bécset azonban csak egyszer vette ostrom alá, akkor is sikertelenül. Keleten sikeresen nyomult előre Mezopotámiában, török kézre kerítette Bagdadot, és a tengeren hosszasan hadakozott a portugálokkal is. Halálát hetedik magyarországi hadjáratában lelte Szigetvár ostrománál, betegségben. Birodalomszervezési szempontból is maradandót alkotott, és bőkezű mecénása volt a kultúrának is.