Tíz tény a Japánt ért amerikai atomtámadásokról

Truman egy pillanatra sem ingott meg

Noha a nukleáris fegyver bevetését illetően erősen megosztott volt az amerikai hadvezetés – Chester W. Nimitz, Douglas MacArthur és Dwight D. Eisenhower egyaránt ellenezte azt –, nem is beszélve a Manhattan-projektbe bevont tudósokról, maga Harry S. Truman elnök az első pillanattól fogva az atombomba hadászati alkalmazásában gondolkodott, méghozzá jelentős mértékben a Szovjetunió elrettentése céljából. Miután Franklin D. Roosevelt halálát követően az alelnöki székből az Egyesült Államok első emberévé emelkedett, Truman egyből a Sztálinnal szembeni kemény fellépés fontosságát hangoztatta, és az amerikai vezetésben is túlsúlyba kerültek a „héják", akik nem is akartak igazán kiegyezni Moszkvával. Truman és a Manhattan-terv fő felelőse, Henry L. Stimson hadügyminiszter 1945. április 25-én tartották az első megbeszélést az új fegyverről, és ha hihetünk a visszaemlékezéseknek, az elnök gyakorlatilag már itt eldöntötte, hogy mindenképpen beveti a nukleáris fegyvert, amennyiben az – a Stimson által ígérteknek megfelelően – hadászatilag alkalmazhatóvá válik augusztus elejére. A potsdami konferencia tapasztalatai csak még inkább megerősítették az elnököt abban, hogy Sztálinnal nem szabad finomkodni – érdekesség, hogy az amerikaiak eleve azért halogatták diplomáciai eszközökkel Potsdam kezdetét, hogy közben is haladhassanak a programmal. Miután pedig a Lengyelországban tárgyaló Truman megkapta az első jelentéseket a kiváló előzetes kísérleti eredményekről, úgy lett egyre magabiztosabb és offenzívebb a tárgyalópartnerekkel szemben. „Én háborús fegyvernek tekintettem az atombombát, és sohasem kételkedtem abban, hogy fel kell használnunk" – írta utóbb memoárjaiban is az elnök.

Európa fel sem merült

Noha a mai napig tartja magukat az a tévhit, amely szerint az amerikaiak akár Németországra is atombombát dobtak volna, mindennek semmi alapja: az Egyesült Államoknak mindössze három nukleáris fegyvere készült el 1945 nyarára, és az európai fronton ekkor már egy hónapja leálltak a harcok, vagyis mire a fegyver bevethetősége realitássá vált, Németországot vagy szövetségeseit teljesen értelmetlen lett volna támadni vele. Trumanben és társaiban ettől függetlenül sem fordult meg soha komolyan, hogy ne Japánt büntessék a nukleáris csapással, ha elkészül a szuperfegyver: Pearl Harbor emléke még élénken élt az amerikai közvéleményben, a japánok még az ekkor már borítékolható vereség ellenére is hihetetlen erővel álltak ellen, illetve meg kellett félemlíteni a szovjeteket, amire egy távol-keleti célpont tűnt a legalkalmasabbnak. Emellett még egy fontos szempont játszott közre a fegyver bevetésében: a Manhattan-projektre egyszerűen annyi pénz ment el, hogy muszáj volt valamivel igazolni a közvélemény előtt a költségek nem hiábavaló voltát. A célpontokat kijelölő bizottság még a német kapituláció előtt, 1945 áprilisában ült össze, és kizárólag japán városokat határozott meg. Az első bomba kísérleti jelleggel robbant július 16-án, az új-mexikói
Alamogordónál, a másik kettőt pedig Hirosimára, illetve Nagaszakira
dobták le augusztusban.

Öt potenciális célpont

Az amerikai hadvezetés eredetileg öt lehetséges város lebombázásában gondolkodott, és Nagaszaki nem szerepelt ezek között: Hirosima mellett Kokurát, Jokohamát, Niigatát vagy Kiotót szemelték ki a világtörténelem legpusztítóbb fegyverének bevetéséhez. A listán szereplő legutolsó nevet, a történelmi japán fővárost végül két okból húzták ki: egyrészt Henry L. Stimson korábban itt töltötte a nászútját, így személyes okokból mereven ellenezte a lebombázását (bizony, ilyen apróságok is közrejátszhatnak egy ekkora fajsúlyú döntésnél…), másrészt azt még Truman is belátta, hogy Kiotó elpusztítása olyan szimbolikus jelentőséggel bírna, ami majdhogynem lehetetlenné tenné a háború utáni megbékélést Japánnal. Így került fel a listára végül Nagaszaki, ám az amerikaiak Kokurát szemelték ki második célpontnak augusztus 11-ére. A bombázást végül két nappal előbbre hozták a rossz időjárási körülmények miatt, de miután a Bockscar három kört tett meg a célpont felett eredménytelenül, és egyre fogyott az üzemanyaga, végül Nagaszakira dobták le a Fat Mant. A kioldás gyakorlatilag az utolsó lehetséges pillanatban történt meg, ugyanis itt is roppant felhős volt az ég, és rossz látási viszonyok uralkodtak.

A bombák egy Humphrey Bogart-filmből kapták a nevüket

A Little Boyt és a Fat Mant egyaránt A máltai sólyom karakterei alapján keresztelték el: előbbit Elisha Cook Jr. karakterének egyik mondata alapján, amelyben a főszereplő Sam Spade magándetektívre, a Humphrey Bogart által megformált figurára utalt, utóbbi pedig Kasper Gutmanről, akit Sydney Greenstreet játszott. További érdekesség, hogy míg a Little Boy sötétzöld, addig a Fat Man a friss kutatások szerint élénk citromsárga színű volt.

A Fat Man szólt nagyobbat

A Little Boy 64,1 kilogrammnyi, 82,7 százalékra dúsított uránt tartalmazott, amelynek 1,38 százaléka hasznosult a robbanás során, és a bomba robbanóereje mintegy 15 ezer tonna TNT-nek felelt meg. A Fat Manben 6,2 kilogramm plutóniumjából 13 százalék hasznosult, mivel a robbanás szétvetette a bombát, és leállt a láncreakció – a robbanás még így is 20 ezer tonna TNT erejének felelt meg.

Százhatvanöt ember mindkét atomtámadást túlélte

Tsutomu Jamagucsi a világ alighanem legszerencsésebb embere volt: mindkét amerikai atomtámadás során a helyszínen tartózkodott, és mindkettőt túlélte. A nagaszaki illetőségű férfi augusztus 6-án épp Hirosimában tartózkodott, és éppen indulóban volt hazafelé, amikor rájött, hogy elfelejtette az utazáshoz szükséges belföldi vízumát. Három kilométerre tartózkodott a várostól a Little Boy becsapódásakor, fül- és égési sérüléseket is szenvedett, de ennek ellenére augusztus 9-én jelentkezett munkafelvételre otthon, Nagaszakiban. Itt szintén 3 kilométerre tartózkodott a robbanás epicentrumától, de ekkor már nem sérült meg. Ő volt az első ember, aki bizonyíthatóan mindkét támadást túlélte – később még százhatvannégy hasonlóan szerencsés japán állampolgárt találtak. Jamagucsi 93 évesen, 2010-ben hunyt el Nagaszakiban, történetéről holnap bővebben is olvashatnak a honvedelem.hu-n.

A Japánban őshonos ginkgo biloba fafajta önmagában véve is kuriózum: ezek a növények semmilyen más mai fával nem állnak rokonságban, kizárólag olyan fajokkal mutatnak hasonlóságokat, amelyeket csak fosszíliákból ismerünk. A Földön 270 millió éve jelenlévő fajta különösen jó ellenálló képességű, több globális kihalási eseményt is átvészelt, így talán az sem meglepő, hogy még a Little Boy sem tudott kárt tenni benne: a robbanás középpontjának 2 kilométeres sugarú körében hat ginkgo biloba is túlélte a megelevenedett poklot. Sérüléseik gyorsan begyógyultak, és a mai napig állnak. Hirosimában egyébként először a leander kezdett el ismét virágozni az atomtámadás után, ezért utóbb ez lett a város hivatalos virága.

Japán nem vette kellően komolyan Hirosimát

Noha az amerikai hadvezetés azt várta, hogy a japánok azonnal kapitulálnak augusztus 6. után, a tokiói elit mégsem vette elég komolyan a történteket: habár Kantaro Suzuki miniszterelnök – a haditengerészet korábbi admirálisa – javaslatot tett a Háborús Irányítás Legfelső Tanácsának összehívására, még ez sem történt meg, mindössze egy vizsgálóbizottságot küldtek Hirosimába, hogy felmérjék a pusztítás mértékét és a károkat. Ezután született meg a döntés Washingtonban, hogy ledobják a második bombát is. Ezt eredetileg augusztus 20-ára tervezték, amiből aztán augusztus 11., majd a fentebb részletezett okokból augusztus 9. lett. A nagaszaki támadással egyidejűleg megindult a szovjet offenzíva a japán erők ellen Mandzsúriában. A japánok természetesen nem tudták, hogy az amerikaiaknak nincs több atombombája, így vélhetően ez is közrejátszott abban, hogy három nappal később bejelentették a feltételek nélküli kapitulációt, ám nem szabad ebben alábecsülni Hirohito császár személyes szerepét sem, a hadvezetés egyes tagjai ugyanis továbbra is a háború folytatása mellett törtek lándzsát. Az uralkodó azonban meghozta élete legfontosabb döntését („Az elviselhetetlent el kell viselni!" – mondta a források szerint). Bizonyos történészi vélekedések szerint ugyanakkor a mandzsúriai szovjet offenzíva még a két atomtámadásnál is nagyobb szerepet játszott ebben, mivel az ottani front megnyitása szertefoszlatta azon japán reményeket, amelyek tárgyalásos rendezésben reménykedtek az amerikaiakkal, esetleges szovjet közvetítéssel. Emellett nem volt nehéz belátni: sokkal jobban járnak, ha Trumannel kell egyezkedni a megadás feltételeiről és a rendezésről, mint amennyiben Sztálinnal kell leülniük a tárgyalóasztalhoz.

Tokió terrorbombázása ugyanolyan pusztító volt, mint a két atomtámadás

Az 1945. március 9-én levezényelt tokiói terrorbombázás a legenyhébb becslések szerint is legalább százezer ember halálát okozta, sőt, egyes történészek szerint több áldozatot és nagyobb vagyoni kárt okozott, mint Hirosima vagy Nagaszaki néhány hónappal később. Az éjszakai, gyújtóbombás támadások a japán fővárosból mintegy 41 négyzetkilométert a földdel tettek egyenlővé, de a további hatvanhárom japán város szőnyegbombázása is minimum félmillió áldozatot szedett. Hirohito állítólag már Tokió bombázása után is hajlott volna a megadás felé.

A Hirosimára atombombát dobó Enola Gay személyzetét Paul Tibbets ezredes, parancsnok, Robert Lewis másodpilóta, Thomas Ferebee bombázótiszt, Theodor Van Kirk navigátor, Jacob Beser radarelhárító, William ,,Deak" Parsons fegyvermérnök, Maurice Jeppson fegyvermérnök-helyettes, Joe Stiborik lokátorkezelő, Richard Nelson rádiós, George Caron faroklövész, Wayne Duzenberry repülőmérnök és Robert Shumard repülőmérnök-helyettes alkotta. Utólagos visszaemlékezéseik szerint ők maguk sem tudták, mire számítsanak, amikor ledobták a Little Boyt a városba: sem azt nem tudták, működni fog-e a bomba, sem azt, ők maguk túlélik-e. A Nagaszaki fölé berepült Bockscar parancsnoka Charles Sweeney őrnagy volt, a személyzet pedig Charles Albury másodpilótából, Fred Olivi másodpilótából, James Van Pelt navigátorból, Raymond „Kermit" Beahan bombázótisztből, Abe Spitzer rádiósból, John D. Kuharek repülőmérnökből, Ray Gallagher helyettes repülőmérnökből, Edward Buckley rádiósból és Albert Dehart faroklövészből állt. A szokásos tízfős legénység erre a napra további három személlyel bővült: a gép fedélzetén utazott még a haditengerészet kötelékében szolgáló Frederick L. Ashworth fegyvermérnök, Philip Barnes segéd-fegyvermérnök és Jacob Beser rádióelhárító is. Ami a két legénységet illeti, a katonák javarészt végig kitartottak amellett, hogy helyes döntés volt ledobni a bombákat a japán városokra: a később katonadiplomáciai pályát is befutó Tibbets csak élete utolsó szakaszában kezdett el kételkedni ebben, Sweeney pedig haláláig vallotta, hogy muszáj volt bevetni a nukleáris fegyvert Japán ellen. Az Enola Gay legénységének utolsó tagja, Theodore Van Kirk tavaly júliusban hunyt el.

(Korábbi Top 10-es összeállításainkat ide kattintva olvashatják!)