Tragikus első bevetés

Amikor 1958-ban rátaláltak az elveszettnek hitt amerikai B-24-es bombázógép roncsaira, a kutatók el sem akarták hinni a tényeket. Az 1943-ban eltűnt Liberator bázisától több mint 700 kilométerre, délre fúródott homokba. Rövid kutatást követően rettenetes tragédia nyomaira leltek.

A William J. Hatton főhadnagy vezette Lady Be Good és további tizenkét B-24-es Liberator Nápoly bombázására indult 1943. április 4-én. Hatton kilenc fős csapatának ez volt az első bevetése. Aznap összesen 28 bombázó indult az olasz város ellen, Hattonék a második hullám tizenhárom gépes kötelékében emelkedtek magasba, kora délután. Este nyolc órára érték el Nápoly térségét, de az időjárási körülmények lehetetlenné tették a bombázást. Számos gép, köztük a Lady Be Good is másodlagos célpontok felett szabadult meg gyilkos terhétől. Hatton főhadnagy a nagy kavarodás végén saját gépükön kívül egyet sem talált a levegőben, így egyedül kényszerült hazatalálni Soluch Field-i (Líbia) bázisukra.

Éjfél magasságában érték el Líbia partját, ekkor merte Hatton először megtörni a rádiócsendet. Jelentette a bázisnak, hogy az iránykövető műszer meghibásodott, szárazföldi segítséget kér a navigáláshoz. Ám választ sosem kapott. Soluch Fielden hallották az éjszaka közepén magasan áthúzó B-24-es mély morajlását, de hiába lőttek fel számtalan fényrakétát, Hattonék nem látták a fényeket és nem hallották a durranásokat, így aztán nyílegyenesen repültek tovább délre. Hamarosan a legénység is ráébredt arra, hogy elvesztek. Hatton fedélzeti fülhallgatója is hibásnak bizonyult, legalábbis erre utal az, a gép roncsai közt megtalált jegyzetfüzet, amire John S. Woravka hadnagy, a bombázótiszt leírta neki a hozzá feltett kérdéseket. Ezekből kiderül, hogy többen idegesen megkérdőjelezték a pilóta döntéseit. „Valamit rendesen elbaltázott. Most mi lesz? Hazamegyünk?"

„Nápoly, 28 gép. A dolgok rendesen összekuszálódtak. Eltévedtünk hazaúton. Elfogyott az üzemanyag. Kiugrottunk. Senki sem sérült meg komolyan. Mindenki megvan, kivéve Johnt." – írta noteszébe Toner hadnagy, a másodpilóta. Rajta kívül még az egyik lövész, Harold J. Ripslinger őrmester is írt naplót. Ő eképpen foglalta össze a lezuhanás napját: „Nápolyi bevetés. Este tízkor bombavetés. Visszaúton eltévedtünk. Éjjel kettőkor kiugrottunk."

Egyszer csak vörös fényáradat lepte be a gép belsejét és hangos, riadószerű csengő jelezte a személyzetnek a pilóta parancsát: kiugrani! Mindenki sikeresen kiugrott, ám a földön csak nyolcan találtak egymásra, John Woravka hadnagy eltűnt. A kutatások során kiderült, hogy a bombázótisztnek csak részlegesen nyílt ki ernyője, így feltehetően a becsapódáskor belehalt sérüléseibe. A Lady Be Good további 26 kilométert repült még irányítás nélkül, amikor egy homokdűnébe fúródva lezuhant. A személyzet életben maradt tagjai rövid tanakodás után északnyugat felé indultak. „Johnnak még mindig semmi nyoma. Alig van élelmünk. Fél kulacsnyi víz. Egy kupak fejenként a napi adag. A nappal forró, az éjjel fagyos. Senki nem alszik. Csak pihenni állunk meg. Megyünk." – írta Toner.

A naplóbejegyzések arról tanúskodnak, hogy a katonák napról-napra egyre elkeseredettebbek voltak, hiszen aban sem lehettek biztosak, hogy jó irányba tartanak. A valóság ennél is szörnyűbb volt: fogalmuk sem volt róla, hogy valójában 700 kilométerre voltak bázisuktól, ahová vissza akartak térni. Április 10-én, 160 kilométer után a túlélők ráébredtek, hogy sokuk képtelen továbbfolytatni az utat, és csak lassítanák azokat, akik még bírják. Volt, aki az állandó homokfúvástól megvakult, és másik négy ember sem bírta a megterhelést.

„Shelley, Rip és Moore különválnak és megpróbálnak segítséget hozni nekünk. Nincs vizünk. Egy ejtőernyőn osztozunk napközben." – jegyezte fel Toner. Ripslinger, aki két társával továbbindult, így írta le utolsó bejegyzéseit: „Úgy döntöttünk, hárman továbbmegyünk. Forróság. Éjjel fagy. Két csepp vizem maradt. Szenvedés minden lépés, hogy vízre és segítségre találjunk." Április 12-én Toner hadnagy utolsó sora: „Még senki nem tért vissza, rettentően hideg az éjjel."

A gép roncsaira 1958-ban leltek rá egy brit olajtársaság felderítői. A roncsok között számottevő vízkészletekre és élelemre leltek, sőt, még egy teával tele termoszra is, amiről azt állították, még akkor is iható állapotban volt. A homok rendkívül jól konzerválta a lezuhanás helyszínét. Ám a kutatók furcsállták, hogy egyetlen holttest sem volt a gépben. Megkezdődött hát a személyzet utáni keresés. Két évvel később, 1960-ban találtak rá öt ember holttestének maradványaira. Köztük volt Toner hadnagy is, akinek ruhafoszlányai között megtalálták noteszét, benne utolsó feljegyzéseivel. A különvált hármasból Shelley és Ripslinger őrmesterek holttestét találták meg, körülbelül 26 kilométerre társaiktól. Moore őrmester maradványaira sosem bukkantak rá. John Woravka hadnagy testét saját ejtőernyőjébe csavarodva találták meg.

A Lady Be Good még a hatvanas években visszatért az Egyesült Államokba, ahol darabokra szedve, alkatrészenként felhasználták más gépekbe. A sors fintora, hogy szinte minden repülőgép, amibe beszerelték a Liberator egy-egy darabját, hibát jelentett. A hadsereg egy de Havilland Canada DHC-3 Otter típusú gépe tengerbe zuhant. A repülőgép partra mosott darabjai között megtalálták a Lady Be Good darabjait is.