Tünékeny csoda
Szöveg: Feith László | 2015. augusztus 22. 8:17Az isonzói csaták során egyedül az utolsó, azaz a tizenkettedik alkalommal lépett fel támadólag a német csapatokkal megerősített osztrák–magyar haderő. Az akkor aratott győzelmet azonban a központi hatalmak már nem tudták kihasználni. A „caporettói csoda” az ereje végére ért katonai szövetség utolsó sikeres próbálkozása volt.
![1595998898](https://honvedelem.hu/media/cache/width_465/images/media/5f2102b28ef44395638098.jpg)
A caporettói áttörés után visszavonuló olasz csapatok.
A hatodik isonzói csatában aratott győzelmükkel fölénybe került olaszok 1916 őszén rövid idő alatt három támadást intéztek az osztrák–magyar állások ellen. A Komeni-fennsík meghódítását célzó, szeptember 14-én indított hadművelet (hetedik isonzói csata) három nappal később összeomlott, s ugyanez lett a sorsa az október 9–12. között lezajlott nyolcadik próbálkozásnak is. Luigi Cadorna tábornok, olasz vezérkari főnök a két kudarc után rövid pihenőt engedélyezett katonáinak, majd október 31-én újfent offenzívába kezdett. A heves ágyútűzzel bevezetett akció részben elérte célját, hiszen november 4-ig, a kilencedik isonzói csata végéig két kilométerrel visszaszorították az osztrák–magyar erőket a Komeni-fennsíkon. Az olaszok tehát lassan, de biztosan törtek előre kelet felé, a Monarchia hadvezetése számára ugyanakkor még ennél is riasztóbb volt az a tény, hogy a három őszi csatában a támadók veszteségei alig haladták meg a védőkét. A hadifogságba esett osztrák–magyar katonák magas száma (21 000 fő) pedig kérlelhetetlenül rávilágított: a Monarchia déli hadszíntéren harcoló csapatai belefáradtak a küzdelembe.
Újabb olasz részsikerek
![1595998898](https://honvedelem.hu/media/cache/width_465/images/media/5f2102b2be42b841896939.jpg)
Az olasz vezérkari főnök ugyanakkor azt is jól látta, hogy a védők meggyengültek, ő pedig nem akart időt engedni a sorok rendezéséhez. Éppen ezért minden korábbinál nagyobb erőt összpontosított a következő támadó hadművelethez. A főcsapást ezúttal északon, a tolmeini hídfő közelében mérte az olasz 2. hadsereg, míg az arcvonal déli szakaszán – a Hermada magaslatnál – a 3. hadseregnek le kellett kötnie a Monarchia csapatait. Augusztus 17-én, a Tolmein városa és a tenger között húzódó szakaszon komoly ágyútűz vezette be a 11. isonzói csatát, két nap múlva pedig megindult a gyalogság is. Boroevic úgy vélte, hogy Cadorna – akárcsak az előző alkalommal – délen méri a főcsapást, ezért tartalékainak nagyobb részét augusztus 22-én oda irányította. Az olaszok éppen erre vártak. Augusztus 23-án északon, Canale (ma Kanal ob Soči – Szlovénia) körzetében rövid, de nagy erejű tüzérségi előkészítés után a 2. hadsereg rohamra indult, majd a védelmet áttörve gyors ütemben haladt előre a Bainsizza-Heiligengeist fennsíkon, amelyet súlyos harcok után kénytelenek voltak feladni az osztrák–magyar csapatok. A csata az arcvonal nagy részén augusztus utolsó napjaiban befejeződött, leszámítva a stratégiai fontosságú Monte San Gabriele magaslat környékét, ahol csak szeptember közepe után némultak el a fegyverek.
![1595998898](https://honvedelem.hu/media/cache/width_465/images/media/5f2102b2f3326583298704.jpg)
A nagyszabású offenzívához német segítség is érkezett.
Barátságtalan szövetséges
A Monarchia szempontjából tehát katasztrofálisan zárult ez az ütközet, ráadásul egy újabb olasz offenzíva a végső összeomlással és Trieszt elvesztésével fenyegetett. A helyzeten csak egy megelőző jellegű támadás segíthetett, amellyel egyrészt az olaszokat visszaszorítják, másrészt a védelem számára kedvező terepszakaszokat foglalnak el. Ám az osztrák–magyar haderő önmagában már nem volt elég erős egy ilyen vállalkozáshoz, ezért a németekhez kellett fordulnia. Akadt azonban egy kis bökkenő. Miután a Monarchia a keleti hadszíntéren, 1916 nyarán súlyos vereséget szenvedett az oroszoktól, a központi hatalmak valamennyi fegyveres ereje fölötti legfelsőbb irányítás német kézbe került; erről az 1916. szeptember 6-án aláírt megállapodás rendelkezett. Ennek megfelelően a hadműveletek további alakulásába vajmi kevés beleszólása lehetett az osztrák–magyar politikai és katonai vezetésnek, szövetségesük ugyanis rájuk kényszerítette akaratát. Az olaszokkal szemben tervezett akció esetén sem történt ez másként.
![1595998899](https://honvedelem.hu/media/cache/width_465/images/media/5f2102b341ec3196817978.jpg)
Az olaszok fegyvereiket hátrahagyva menekültek a támadók elől.
A Monarchia stratégáinak egy része, illetve az 1916. november 21-én elhunyt uralkodó, Ferenc József utóda, Károly is úgy gondolta, hogy egy, a déli hadszíntéren önállóan kivívott győzelem helyreállíthatja Bécs megkopott tekintélyét. Éppen ezért az olaszok elleni támadáshoz nem katonákat, hanem elsősorban tüzérségi eszközöket kértek szövetségesüktől. Javaslatuk lényege az volt, hogy a keleti hadszíntéren a németek váltsák fel az osztrák–magyar csapatokat, amelyek aztán – az átcsoportosítást követően – szembeszállhatnak az olaszokkal. A németek azonban nem akartak asszisztálni a Monarchia „felemelkedéséhez", hiszen számukra értelemszerűen tökéletesen megfelelt a szövetségen belül kialakult erőviszony. Ennek megfelelően ragaszkodtak ahhoz, hogy a tervezett hadműveletben német csapatok is részt vegyenek. Az idő sürgetett, így Károly kénytelen volt engedni. A tervezett támadáshoz a központi hatalmak hadvezetése létrehozta a hét német és nyolc osztrák–magyar hadosztályból álló – a német Otto von Below tábornok irányította – 14. hadsereget; nekik kellett végrehajtaniuk a főcsapást az Isonzo és más, kisebb folyók völgyében haladva, ezzel ugyanis a hegygerinceken és a csúcsokon berendezett olasz állásokat megkerülhették, illetve elszigetelhették. Az akcióban ezen kívül még az Isonzo-hadseregcsoportra és a karintiai arcvonal 10. hadseregére vártak feladatok. A hadművelet legfőbb célja az volt, hogy olaszokat visszaszorítsák sík területre, egészen pontosan a Tagliamento folyón túlra.
Áttörés Caporettónál
Az offenzívát 1917. október 24-én hajnalban az osztrák–magyar haderő gáztámadása vezette be; a négy órán át tartó művelet – amelynek hatását a ködös, párás időjárás csak tovább fokozta – súlyos veszteséget okozott az olasz csapatoknak. A vegyi csapást tüzérségi előkészítés követte, majd a gyalogság lépett akcióba: a katonák Tolmeinnél nyolc órakor, Flitschnél (ma Bovec – Szlovénia) pedig kilenckor rohanták meg az ellenséges állásokat. A 14. hadseregnek a jobb szárnyon és középen, az Isonzo folyó völgyében előrenyomuló csapatai három óra alatt áttörték az olasz vonalakat, s estére elfoglalták Caporetto városát. Október 25-én a német–osztrák–magyar erők tovább folytatták a támadást, és egymás után szigetelték el a csúcsokat megszállva tartó ellenséget. Ezen a napon megkezdődött az olasz 2. hadsereg felbomlása, amely másnapra általánossá vált: a katonák fegyvereiket, felszerelésüket hátrahagyva, rendfokozatukat letépve, esetenként polgári ruhába öltözve menekültek a síkság felé, nyomukban a diadalittas üldözőkkel.
![1595998899](https://honvedelem.hu/media/cache/width_465/images/media/5f2102b37dfcf276987431.jpg)
Osztrák–magyar katonák zsákmányolt haditechnikai eszközök mellett a caporettói áttörés után.
A negyedik napon a támadók mintegy 40 kilométert előretörve elfoglalták Cividalét, a síkság kapuját. Az Isonzo-hadseregcsoporttal szemben álló olasz 3. hadsereg is megkezdte visszavonulását. A váratlanul nagy sikert látva az osztrák–magyar hadvezetés megváltoztatta eredeti elhatározását, s már nem akart a Tagliamentónál megállni, helyette a Brenta és a Piave folyók elérését tűzte ki célul. A napok óta harcoló csapatokon azonban mindinkább kiütközött a fáradtság, ráadásul az esőáztatta utak állapota miatt az utánpótlás is akadozott. Mindezeken felül, az üldözést tovább lassította a megáradt Tagliamento, amelyen csak november 2-án kezdődhetett meg az átkelés. Ez a késedelem lehetőséget adott az olaszoknak arra, hogy rendezetten visszavonuljanak a Piave mögé, ahol a nyugati hadszíntérről időközben átdobott antanterőkkel közösen védelemre rendezkedtek be.
A támadók november 9-én érték el a folyót, átkelési kísérleteiket azonban az olaszok csírájukban elfojtották. Más úton kellett tehát bevenni a túlsó partot. A feladat megoldására a 14. hadsereg jobb szárnyán harcoló I. osztrák–magyar hadtest látszott a legalkalmasabbnak. Alfred Krauss tábornok katonái azonban nem tudták elfoglalni a Piave-menti olasz állások lerohanása szempontjából döntő jelentőségű Monte Grappa hegytömböt; a november közepéig tartó kísérleteik súlyos veszteségek mellett meghiúsultak. Hamarosan beköszöntött a tél is, ami véget vetett a harcoknak. A német csapatokat visszaszállították nyugatra, a déli hadszíntéren pedig újra megkezdődött az állóháború.
![1595998899](https://honvedelem.hu/media/cache/width_465/images/media/5f2102b3b7124602657289.jpg)
A 12. isonzói csata során 300 000 olasz esett hadifogságba.
Bár az olasz haderőre nem sikerült döntő csapást mérni, a hadművelet elérte célját: az arcvonal rövidebb lett, s az osztrák–magyar erők a védelemre alkalmasabb területen, a Piave keleti partján rendezkedhettek be. A „caporettói csoda" néven is emlegetett 12. isonzói csatában az olaszok súlyos vereséget szenvedtek: 2. hadseregük teljesen megsemmisült, 10 000 katonájuk esett el, 30 000 sebesült meg, 300 000 pedig hadifogságba esett. A 2. és 3. hadsereg mintegy 400 000 szökevényét csak hosszú idő elteltével, messze a hátországban sikerült elfogni. Tüzérségüket is érzékeny veszteség érte: a hadművelet végén 4884 lövegük és aknavetőjük jutott a győztesek kezére. A vereségért Cadornát tették felelőssé, s november 9-én fel is mentették vezérkari főnöki beosztásából; helyébe Armando Diaz tábornok lépett.
Négy tábornok, négy terv
![1595998899](https://honvedelem.hu/media/cache/width_465/images/media/5f2102b3ea3d4267651997.jpg)
Maga az offenzíva 1918. június 15-én, ötórás tüzérségi előkészítés után indult meg. A Hétközség fennsíkján, a nehéz hegyes terepen már az első napon elakadtak a támadók, a Piavénál azonban hosszú ideig tombolt a küzdelem. Az elszántan rohamozó csapatok az ellenséges part több pontján megvetették a lábukat, de a szilárd olasz védelemmel szemben a hídfő kiszélesítésére már nem volt erejük. Ráadásul a természet is az olaszok oldalára állt: a küzdelem legkritikusabb napjaiban, június 17–18-án a heves esőzések következtében a folyó megáradt, a víz elsodorta a nagy nehézségek árán megépített hadihidakat, így lehetetlenné vált a túlparton harcolók utánpótlással történő ellátása. A hadvezetés nem tehetett mást, beismerte a támadás kudarcát és elrendelte a visszavonulást, melynek nyomán június 24-én reggelre az osztrák–magyar csapatok ismét a folyó bal partján, eredeti állásaikban voltak.
![1595998899](https://honvedelem.hu/media/cache/width_465/images/media/5f2102b42ae0d096375940.jpg)
Francia Deport ágyú olasz kezelőszemélyzettel: az antanterők hadfelszerelést is adtak szövetségesüknek.
A kezdeményezést újfent az olaszok ragadták magukhoz. 1918. október 24-én – egy évvel Caporetto után – angol és francia hadosztályokkal megerősített erőik átkeltek a Piavén, két nap alatt áttörték az osztrák–magyar védelmet, s sikeresen nyomultak előre. A történtek döntő csapást jelentettek a Monarchia számára: október 28-án Prágában forradalom tört ki, amely visszaállította a cseh–morva országrész függetlenségét. Október 29-én a horvát nemzetgyűlés mondta ki Horvátország elszakadását, az október 31-i, budapesti őszirózsás forradalom pedig Magyarország függetlenségét. Közben a hadsereg is felbomlott, így a hadvezetés megbízottjai 1918. november 3-án, Padovában kénytelenek voltak aláírni a fegyverszünetet.
(Forrás: Szabó László: Doberdo, Isonzo, Tirol, Kossuth Könyvkiadó, 1980.)
Fotó: archív
Forrás: Magyar Honvéd 2015. augusztus