Tünékeny csoda

Szöveg: Feith László | 2015. augusztus 22. 8:17

Az isonzói csaták során egyedül az utolsó, azaz a tizenkettedik alkalommal lépett fel támadólag a német csapatokkal megerősített osztrák–magyar haderő. Az akkor aratott győzelmet azonban a központi hatalmak már nem tudták kihasználni. A „caporettói csoda” az ereje végére ért katonai szövetség utolsó sikeres próbálkozása volt.

A caporettói áttörés után visszavonuló olasz csapatok.

A hatodik isonzói csatában aratott győzelmükkel fölénybe került olaszok 1916 őszén rövid idő alatt három támadást intéztek az osztrák–magyar állások ellen. A Komeni-fennsík meghódítását célzó, szeptember 14-én indított hadművelet (hetedik isonzói csata) három nappal később összeomlott, s ugyanez lett a sorsa az október 9–12. között lezajlott nyolcadik próbálkozásnak is. Luigi Cadorna tábornok, olasz vezérkari főnök a két kudarc után rövid pihenőt engedélyezett katonáinak, majd október 31-én újfent offenzívába kezdett. A heves ágyútűzzel bevezetett akció részben elérte célját, hiszen november 4-ig, a kilencedik isonzói csata végéig két kilométerrel visszaszorították az osztrák–magyar erőket a Komeni-fennsíkon. Az olaszok tehát lassan, de biztosan törtek előre kelet felé, a Monarchia hadvezetése számára ugyanakkor még ennél is riasztóbb volt az a tény, hogy a három őszi csatában a támadók veszteségei alig haladták meg a védőkét. A hadifogságba esett osztrák–magyar katonák magas száma (21 000 fő) pedig kérlelhetetlenül rávilágított: a Monarchia déli hadszíntéren harcoló csapatai belefáradtak a küzdelembe.

Újabb olasz részsikerek

A többé-kevésbé eseménymentes tél után az olaszok 1917. május 14-én – kétnapos tüzérségi előkészítést követően – lendültek ismét támadásba. Cadorna az arcvonal déli szakaszán, a 3. hadsereggel tervezte végrehajtani a főcsapást. Elsődleges célja az Adriai-tenger partján fekvő Trieszt előtt kialakított utolsó védelmi vonal, a Hermada magaslat elfoglalása volt, majd az offenzívát a kikötőváros birtokbavételével akarta megkoronázni. Mindezek előtt azonban – szándékainak álcázására – Görztől északra is csapást tervezett, hogy oda csalogassa az osztrák–magyar haderő tartalékait. Terve majdnem sikerrel járt, a Görznél kibontakozott akció nyomán ugyanis a védők valóban megkezdték tartalékaik átcsoportosítását. Ezt kihasználva május 23-án a déli szakasz 20 kilométer széles arcvonalán – az olasz tüzérség rövid ideig tartó, de heves ágyúzása után – előrelendült a 3. hadsereg, amely már az első napon jelentős eredményeket ért el, s 9000 hadifoglyot is ejtett. A Svetozar Boroevic tábornok vezette osztrák–magyar 5. hadsereg azonban végül megállította, sőt több helyen visszavonulásra kényszerítette a támadókat. A 10. isonzói csata június 5-én zárult – mindkét fél szempontjából szomorú eredménnyel: az olaszok mintegy 160 000, a védők pedig 150 000 katonát vesztettek. Rendkívül magas volt a hadifoglyok száma is: 24 000 osztrák–magyar és 27 000 olasz esett fogságba. Ez utóbbi adat Cadornát is elgondolkodtatta, s kénytelen volt beismerni, hogy emberei harci morálja – akárcsak a szemben álló félé – hanyatlik.

Az olasz vezérkari főnök ugyanakkor azt is jól látta, hogy a védők meggyengültek, ő pedig nem akart időt engedni a sorok rendezéséhez. Éppen ezért minden korábbinál nagyobb erőt összpontosított a következő támadó hadművelethez. A főcsapást ezúttal északon, a tolmeini hídfő közelében mérte az olasz 2. hadsereg, míg az arcvonal déli szakaszán – a Hermada magaslatnál – a 3. hadseregnek le kellett kötnie a Monarchia csapatait. Augusztus 17-én, a Tolmein városa és a tenger között húzódó szakaszon komoly ágyútűz vezette be a 11. isonzói csatát, két nap múlva pedig megindult a gyalogság is. Boroevic úgy vélte, hogy Cadorna – akárcsak az előző alkalommal – délen méri a főcsapást, ezért tartalékainak nagyobb részét augusztus 22-én oda irányította. Az olaszok éppen erre vártak. Augusztus 23-án északon, Canale (ma Kanal ob Soči – Szlovénia) körzetében rövid, de nagy erejű tüzérségi előkészítés után a 2. hadsereg rohamra indult, majd a védelmet áttörve gyors ütemben haladt előre a Bainsizza-Heiligengeist fennsíkon, amelyet súlyos harcok után kénytelenek voltak feladni az osztrák–magyar csapatok. A csata az arcvonal nagy részén augusztus utolsó napjaiban befejeződött, leszámítva a stratégiai fontosságú Monte San Gabriele magaslat környékét, ahol csak szeptember közepe után némultak el a fegyverek.

A nagyszabású offenzívához német segítség is érkezett.

Barátságtalan szövetséges

A Monarchia szempontjából tehát katasztrofálisan zárult ez az ütközet, ráadásul egy újabb olasz offenzíva a végső összeomlással és Trieszt elvesztésével fenyegetett. A helyzeten csak egy megelőző jellegű támadás segíthetett, amellyel egyrészt az olaszokat visszaszorítják, másrészt a védelem számára kedvező terepszakaszokat foglalnak el. Ám az osztrák–magyar haderő önmagában már nem volt elég erős egy ilyen vállalkozáshoz, ezért a németekhez kellett fordulnia. Akadt azonban egy kis bökkenő. Miután a Monarchia a keleti hadszíntéren, 1916 nyarán súlyos vereséget szenvedett az oroszoktól, a központi hatalmak valamennyi fegyveres ereje fölötti legfelsőbb irányítás német kézbe került; erről az 1916. szeptember 6-án aláírt megállapodás rendelkezett. Ennek megfelelően a hadműveletek további alakulásába vajmi kevés beleszólása lehetett az osztrák–magyar politikai és katonai vezetésnek, szövetségesük ugyanis rájuk kényszerítette akaratát. Az olaszokkal szemben tervezett akció esetén sem történt ez másként.

Az olaszok fegyvereiket hátrahagyva menekültek a támadók elől.

A Monarchia stratégáinak egy része, illetve az 1916. november 21-én elhunyt uralkodó, Ferenc József utóda, Károly is úgy gondolta, hogy egy, a déli hadszíntéren önállóan kivívott győzelem helyreállíthatja Bécs megkopott tekintélyét. Éppen ezért az olaszok elleni támadáshoz nem katonákat, hanem elsősorban tüzérségi eszközöket kértek szövetségesüktől. Javaslatuk lényege az volt, hogy a keleti hadszíntéren a németek váltsák fel az osztrák–magyar csapatokat, amelyek aztán – az átcsoportosítást követően – szembeszállhatnak az olaszokkal. A németek azonban nem akartak asszisztálni a Monarchia „felemelkedéséhez", hiszen számukra értelemszerűen tökéletesen megfelelt a szövetségen belül kialakult erőviszony. Ennek megfelelően ragaszkodtak ahhoz, hogy a tervezett hadműveletben német csapatok is részt vegyenek. Az idő sürgetett, így Károly kénytelen volt engedni. A tervezett támadáshoz a központi hatalmak hadvezetése létrehozta a hét német és nyolc osztrák–magyar hadosztályból álló – a német Otto von Below tábornok irányította – 14. hadsereget; nekik kellett végrehajtaniuk a főcsapást az Isonzo és más, kisebb folyók völgyében haladva, ezzel ugyanis a hegygerinceken és a csúcsokon berendezett olasz állásokat megkerülhették, illetve elszigetelhették. Az akcióban ezen kívül még az Isonzo-hadseregcsoportra és a karintiai arcvonal 10. hadseregére vártak feladatok. A hadművelet legfőbb célja az volt, hogy olaszokat visszaszorítsák sík területre, egészen pontosan a Tagliamento folyón túlra.

Áttörés Caporettónál

Az offenzívát 1917. október 24-én hajnalban az osztrák–magyar haderő gáztámadása vezette be; a négy órán át tartó művelet – amelynek hatását a ködös, párás időjárás csak tovább fokozta – súlyos veszteséget okozott az olasz csapatoknak. A vegyi csapást tüzérségi előkészítés követte, majd a gyalogság lépett akcióba: a katonák Tolmeinnél nyolc órakor, Flitschnél (ma Bovec – Szlovénia) pedig kilenckor rohanták meg az ellenséges állásokat. A 14. hadseregnek a jobb szárnyon és középen, az Isonzo folyó völgyében előrenyomuló csapatai három óra alatt áttörték az olasz vonalakat, s estére elfoglalták Caporetto városát. Október 25-én a német–osztrák–magyar erők tovább folytatták a támadást, és egymás után szigetelték el a csúcsokat megszállva tartó ellenséget. Ezen a napon megkezdődött az olasz 2. hadsereg felbomlása, amely másnapra általánossá vált: a katonák fegyvereiket, felszerelésüket hátrahagyva, rendfokozatukat letépve, esetenként polgári ruhába öltözve menekültek a síkság felé, nyomukban a diadalittas üldözőkkel.

Osztrák–magyar katonák zsákmányolt haditechnikai eszközök mellett a caporettói áttörés után.

A negyedik napon a támadók mintegy 40 kilométert előretörve elfoglalták Cividalét, a síkság kapuját. Az Isonzo-hadseregcsoporttal szemben álló olasz 3. hadsereg is megkezdte visszavonulását. A váratlanul nagy sikert látva az osztrák–magyar hadvezetés megváltoztatta eredeti elhatározását, s már nem akart a Tagliamentónál megállni, helyette a Brenta és a Piave folyók elérését tűzte ki célul. A napok óta harcoló csapatokon azonban mindinkább kiütközött a fáradtság, ráadásul az esőáztatta utak állapota miatt az utánpótlás is akadozott. Mindezeken felül, az üldözést tovább lassította a megáradt Tagliamento, amelyen csak november 2-án kezdődhetett meg az átkelés. Ez a késedelem lehetőséget adott az olaszoknak arra, hogy rendezetten visszavonuljanak a Piave mögé, ahol a nyugati hadszíntérről időközben átdobott antanterőkkel közösen védelemre rendezkedtek be.

A támadók november 9-én érték el a folyót, átkelési kísérleteiket azonban az olaszok csírájukban elfojtották. Más úton kellett tehát bevenni a túlsó partot. A feladat megoldására a 14. hadsereg jobb szárnyán harcoló I. osztrák–magyar hadtest látszott a legalkalmasabbnak. Alfred Krauss tábornok katonái azonban nem tudták elfoglalni a Piave-menti olasz állások lerohanása szempontjából döntő jelentőségű Monte Grappa hegytömböt; a november közepéig tartó kísérleteik súlyos veszteségek mellett meghiúsultak. Hamarosan beköszöntött a tél is, ami véget vetett a harcoknak. A német csapatokat visszaszállították nyugatra, a déli hadszíntéren pedig újra megkezdődött az állóháború.

A 12. isonzói csata során 300 000 olasz esett hadifogságba.

Bár az olasz haderőre nem sikerült döntő csapást mérni, a hadművelet elérte célját: az arcvonal rövidebb lett, s az osztrák–magyar erők a védelemre alkalmasabb területen, a Piave keleti partján rendezkedhettek be. A „caporettói csoda" néven is emlegetett 12. isonzói csatában az olaszok súlyos vereséget szenvedtek: 2. hadseregük teljesen megsemmisült, 10 000 katonájuk esett el, 30 000 sebesült meg, 300 000 pedig hadifogságba esett. A 2. és 3. hadsereg mintegy 400 000 szökevényét csak hosszú idő elteltével, messze a hátországban sikerült elfogni. Tüzérségüket is érzékeny veszteség érte: a hadművelet végén 4884 lövegük és aknavetőjük jutott a győztesek kezére. A vereségért Cadornát tették felelőssé, s november 9-én fel is mentették vezérkari főnöki beosztásából; helyébe Armando Diaz tábornok lépett.

Négy tábornok, négy terv

Az említettek mellett jelentős mennyiségű élelmiszer is a Monarchia kezére került; a hatalmas hadizsákmány átmenetileg javította az osztrák–magyar csapatok helyzetét, de 1918 tavaszára ezek a készletek is elfogytak, így az élelemadagokat csökkentették. A katonák éheztek, a lovakat takarmány híján levágták, a húst pedig a csapatok étkezésének javítására fordították. A vonóerő hiánya miatt ugyanakkor a tüzérség szinte teljesen megbénult. Az osztrák–magyar hadvezetés a hadsereg bomlásának folyamatát egy újabb, az előző évihez hasonló győzelemmel akarta megállítani. A támadó hadművelettel kapcsolatban azonban erősen megoszlottak a vélemények, amit jól illusztrál az a tény, hogy a Monarchia négy katonai szaktekintélye (Arthur Arz von Straussenburg tábornok, vezérkari főnök, elődje, Franz Conrad von Hötzendorf tábornok, Svetozar Boroevic tábornok és Alfred Krauss tábornok) négy különböző megoldást javasolt. A végső döntés azonban a lehető legrosszabb volt. A 170 kilométeres arcvonalon mindenkinek és mindenütt támadnia kellett. Az erőknek ez a szétforgácsolása eleve kudarcra ítélte a hadműveletet, mert a szükséges erőfölényt sehol sem lehetett kialakítani. Arról már nem is beszélve, hogy az olasz hadsereg már kilábalt a válságból, és angol–francia csapatokkal megerősítve várta a támadást, amelynek pontos időpontját is megtudták az osztrák–magyar oldalról átszökött, illetve a foglyul ejtett katonáktól.

Maga az offenzíva 1918. június 15-én, ötórás tüzérségi előkészítés után indult meg. A Hétközség fennsíkján, a nehéz hegyes terepen már az első napon elakadtak a támadók, a Piavénál azonban hosszú ideig tombolt a küzdelem. Az elszántan rohamozó csapatok az ellenséges part több pontján megvetették a lábukat, de a szilárd olasz védelemmel szemben a hídfő kiszélesítésére már nem volt erejük. Ráadásul a természet is az olaszok oldalára állt: a küzdelem legkritikusabb napjaiban, június 17–18-án a heves esőzések következtében a folyó megáradt, a víz elsodorta a nagy nehézségek árán megépített hadihidakat, így lehetetlenné vált a túlparton harcolók utánpótlással történő ellátása. A hadvezetés nem tehetett mást, beismerte a támadás kudarcát és elrendelte a visszavonulást, melynek nyomán június 24-én reggelre az osztrák–magyar csapatok ismét a folyó bal partján, eredeti állásaikban voltak.

Francia Deport ágyú olasz kezelőszemélyzettel: az antanterők hadfelszerelést is adtak szövetségesüknek.

A kezdeményezést újfent az olaszok ragadták magukhoz. 1918. október 24-én – egy évvel Caporetto után – angol és francia hadosztályokkal megerősített erőik átkeltek a Piavén, két nap alatt áttörték az osztrák–magyar védelmet, s sikeresen nyomultak előre. A történtek döntő csapást jelentettek a Monarchia számára: október 28-án Prágában forradalom tört ki, amely visszaállította a cseh–morva országrész függetlenségét. Október 29-én a horvát nemzetgyűlés mondta ki Horvátország elszakadását, az október 31-i, budapesti őszirózsás forradalom pedig Magyarország függetlenségét. Közben a hadsereg is felbomlott, így a hadvezetés megbízottjai 1918. november 3-án, Padovában kénytelenek voltak aláírni a fegyverszünetet.

(Forrás: Szabó László: Doberdo, Isonzo, Tirol, Kossuth Könyvkiadó, 1980.)

Fotó: archív

Forrás: Magyar Honvéd 2015. augusztus

Ha érdekelnek a Magyar Honvédség hírei, iratkozz fel hírlevelünkre!