Vízre vetettek

Magányosan szelte a tengeri mérföldeket a USS Enterprise egyik Douglas Devastator vadászbombázója 1942 januárjában. Az Egyesült Államok épp csak belépett a második világháborúba, haderejének fiatal, tapasztalatlan katonáinak rögvest késéles helyzetben kellett helytállniuk.
Harold Dixon, Gene Aldrich és Tony Pastula akkor már rutinfeladatnak számító járőrbe kezdtek a repülőgép-hordozóról felszállva. Küldetésük befejeztével azonban arra lettek figyelmesek, hogy nem tudják, merre vannak. Elsodródtak az Enterprise-tól és a nyílt óceán felett semmi sem nyújtott támpontot nekik. A szigorú rádiócsendet pedig tilos volt megtörniük, hiszen a körzetben tartózkodott a japán flotta is, ami csak arra várt, hogy egyetlen kósza üzenetet beazonosítva megtalálja a Pearl Harbort ért támadástól még mindig sebzett amerikaiakat.

Látva az üzemanyag-mutató vészes süllyedését, Dixon, a pilóta végül mégis megszegte az utasítást, és mindenféle kódolás nélkül kényszerhelyzetet jelentett, azonnali segítséget kérve a flottától. Aldrich rádiós pár pillanattal később azonban kirántotta a mikrofon kábelét, hiszen a várva várt válasz helyett japán dialógusokat hallott fülhallgatóján keresztül. A frekvenciát nem amerikaiak, hanem az ellenség hallgatta.

Mindeközben az üzemanyag teljesen kifogyott a semmibe repülő gépből. Dixon – kénytelen-kelletlen – a vízre szállás mellett döntött. Embereinek kiosztotta a parancsot, hogy ki mit vegyen magához, ő maga pedig megkezdte az ereszkedést. Pár méterre az óceán felett kilebegtette a gépet, és társait figyelmeztetve finoman előrenyomta a botkormányt. A Devastator olyan erősen csapódott a vízbe, mintha egy követ vágtak volna egy betonfalhoz. A pilótafülke üvege azonnal megrepedt és ömleni kezdett a sós víz. Dixonnak sikerült azonnal kipattannia a pilótaülésből, és rögvest a mentőtutaj kibontásába kezdett. A citromsárga gumicsónak gyors felfújásáért egy rögzített szén-dioxid palack felelt, amelynek biztosítóját többszöri próbálkozásra sem sikerült a pilótának kitépnie.

Közben a gép egyre jobban süllyedt, és sem a bombázó Pastula, sem Aldrich nem tudtak kiszabadulni hevedereik közül.
Mire végre sikerült kiszúrni a csónak patronját, ezzel felfújva azt, a bombázógépből már szinte semmi sem látszott ki a víz felszínén. Dixonnak alá kellett merülnie, hogy kioldhassa két társa hevedereit, ezzel kiszabadítva őket merülő börtönükből. A nagy kapkodásban azonban egyikük sem tudta magával ragadni az életet jelentő víz- és élelem-vészkészletet.

Mire mind a hárman bemásztak a két emberre tervezett mentőcsónakba, a repülőgépnek már hűlt helye sem maradt.

„Mintha csak egy mágus trükkje lett volna. Volt, nincs. Hárman maradtunk a sötétben, a vadul ringatózó óceán közepén" – idézte fel a pillanatot Harold Dixon. Hamar rájöttek, hogy ha meg is találja őket valaki, addig még számos órának el kell telnie. Igyekeztek hát úgy berendezkedni, hogy mindenki kényelmesen és biztonságosan ülhessen a csónakban, ám ez mindhármuk számára lehetetlennek bizonyult. Így az első csónakban eltöltött éjszakájuk leginkább a rettegésről, a hideg miatti remegésről és szüntelen kapaszkodásról szólt. „Képzeljék el, mintha otthon egy gyermekmatracon próbálnának meg hárman elaludni. Lehetetlenség. Valaki mindig leesik. Ám a mi helyzetünkben ez azt jelentette volna, hogy elmerül az óceánban. Hármunk közül pedig csak én tudtam úszni" – emlékezett vissza Dixon.

Másnap, számításaiknak megfelelően megérkezett a térségbe az eltűnt gép után kutató repülő, ám az nem vette észre a vadul integető tengerészeket. Lassan eltűnt a horizontról. „Fiúk, ez volt az első és egyben egyetlen esélyünk a megmenekülésre" – mondta csüggedten társainak a pilóta. Tudta, hogy a haditengerészet nem tesz két kört ugyanazon a területen, hiszen a kutató-repülőgép is veszélybe kerül ilyenkor.
Reményt vesztve összegezték a megmaradt felszereléseket. Egy Colt 1911A1 pisztoly, három teli tárral, egy erős csónak, benne pár méter zsineg, drótszál, jelzőtükör, zsebkés, síp, nedves ruha, amit viseltek, két mentőmellény és az élni vágyásuk.

„Ismertem a térképeinket. Nem volt egy sem nálam, de felszállások előtt annyiszor tanulmányoztuk, hogy fejből tudtam, merre mehetünk. Nyugatra japánok, keletre lakatlan szigetek. Az egyetlen esélyünk, ha sikerül csónakunkat dél, délnyugati irányba sodortatni az áramlatokkal, mintegy 500 mérföldön át" – összegezte egykori gondolkodását Dixon. Ebben csak a széláramlatokra hagyatkozhattak. Az első napokban az időjárás követte is a három tengerész tervét, ám a szél egyszer csak megfordult és épp ellenkező irányba fújta őket.

Ekkor született meg a túlélőműsorokat is megszégyenítő ötlet. A rendelkezésre álló mellényekből és zsinegből horgonyt faragtak, ami ugyan nem akadt bele a víz fenekén semmibe, azonban arra tökéletes volt, hogy a felszín alatti áramlatok belekapjanak, így ha haladásra nem is, de legalább megállásra bírták a csónakot. Így sodródtak megfelelő irányban, amikor a szél épp nekik kedvezett.

Mindemellett folyamatosan kínozta őket az éhség és a szomjúság. Míg utóbbit csak esők alkalmával tudták enyhíteni, gyomruk iszonyú fájdalmán Aldrich igyekezett segíteni, kisebb-nagyobb halak kihalászásával, amihez a talált drótszálból font horgot. Ám a halakat hamar elűzték a tengerészek iránt őszintén érdeklődő cápák, így a horgászatot napokra fel kellett függeszteniük.

Olykor madárhúst is sikerült – persze nyersen – fogyasztaniuk. Egyik alkalommal egy albatrosz szállt az éppen végkimerültségtől alvó számkivetettek csónakjára. Pastula félálomban vette észre a tollászkodó szárnyast, majd azonnal Coltjáért nyúlt és szíven lőtte azt. Kezdeti reményüket, hogy madarak közelednek feléjük, Dixon hamar lehűtötte. Elmagyarázta társainak, hogy egy albatrosz bizony száz mérföldeket is megtesz szárazföld érintése nélkül.

A harmincnegyedik napon addig sosem látott vihar kerekedett körülöttük. A csónakot úgy dobálták a hullámok, hogy mindannyian szentül hitték, itt a vég. Egyedül a friss, iható víz öröme tartotta bennük a lelket. Mire a tomboló hurrikán elült, mindhárman kimerülten hanyatlottak egymásra. Felkelt a nap, és kettejük számára rossz viccnek hangzott, mikor Aldrich rekedtesen azt találta mondani: „Főnök, gyönyörű búzamezőt látok."
Mind kiderült, a rádiós egy sziget pálmafáira lett figyelmes.

Több mint egy hónapnyi hánykolódást követően a három férfi Puka Puka szigetén kötött ki, mintegy ezer mérföld megtétele után. A helyi bennszülöttek azonnal otthonukba kísérték a repülőgép-törötteket, és értesítették a közeli misszió tagjait, akik kapcsolatba léptek az amerikaiakkal. Hét nappal később már egy hadihajó gyengélkedőjén ápolták mindhármukat.

Történetükről mozifilm is készült nemrég, Against The Sun címmel