Zár alatt

A vég után

Az európai hadszíntéren a második világháború befejezésekor a szövetségesek négy megszállási zónára (amerikaira, britre, franciára és szovjetre) osztották Németországot. Berlin, a főváros hasonlóképpen lett felszeletelve, ám a szektoros rendszer már a kezdetektől konfliktusokat generált a nyugati és a szovjet fél között. Berlin gyakorlatilag ismét puskaporos hordóvá vált, s a helyzet csak súlyosbodott, amikor a nyugatiak eldöntötték, hogy a porban heverő országot szövetségi köztársasággá alakítják, természetesen nyugati mintára. A szovjetek érezhetően idegeskedni kezdtek amiatt, hogy Németország kezd kicsúszni a markukból, és kezdetben kissé kapkodó, ám látványos eszközökkel igyekeztek válaszolni. Elrendelték például a saját szektorukban áthaladó nyugati autókonvojok átvizsgálását, ám a kieső forgalmat az immár nem barátként kezelt szövetségesek légi úton pótolták. Az igazi próbatétel, amibe bele is bukott a szövetségesi rendszer, a valutareform volt. A nyugatiak minél hamarabb talpra akarták állítani a német gazdaságot: ennek egyik lépése volt az új fizetőeszköz, a márka bevezetése. A szovjetek ebben a nyugati gazdasági érdekek megszilárdításának veszélyét látták, ezért hevesen tiltakoztak az ötlet ellen. Mindhiába: 1948. június 20-án a nyugati hatalmak bevezették a német márkát Nyugat-Berlinben, ezzel pedig elindult az a folyamat, amely hosszú évtizedekre meghatározta a város ideológiai és politikai megosztottságát.

A blokád

A szovjetek, ahogyan várható is volt, nem hagyták szó nélkül a számukra ellenségesnek tekintett lépést. Június 25-én elszeparálták Nyugat-Berlint (miután a főváros a szovjet zónában feküdt, nem volt nehéz dolguk), lezárták az oda vezető utakat, vasúti és hajózási útvonalakat. Egyedül a légi folyosók maradtak nyitva. A legsúlyosabb gondot a városon kívülről szolgáltatott áramellátás megszüntetése okozta, s hiába válaszoltak a nyugatiak hasonló jellegű blokáddal Kelet-Berlin ellen, a borzalmas játszmában egyelőre a szovjetek álltak nyerésre. A másik fél lépéskényszerbe került. Kivonulni eszük ágában sem volt Berlinből, de a megoldást a blokádra nagyon gyorsan meg kellett találni. A problémát végül a németországi amerikai zóna vezetője, Lucius D. Clay oldotta meg, aki elrendelte a légihíd alkalmazását. Éppen hatvannyolc évvel ezelőtt, június 26-án szállt le a Tempelhof repülőtérre az első gép, amely ellátmányt vitt a berlini polgároknak. Hamarosan a franciák és a britek is kialakították saját légihídjukat, utóbbiak még a Havel folyót is leszállózónának használták.

A nyitás

A légihidas szállítás több százmillió dollárjukba került a szövetségeseknek, de célját elérte. Miután a szovjetek is látták, hogy a nyugatiak így is meg tudják oldani a berliniek ellátását, ráadásul elérték, hogy a szovjet övezetnek saját valutája legyen, már nem ragaszkodtak annyira a szigorú zárhoz. Kapóra jött nekik az amerikai kezdeményezés, amely a blokádok feloldására irányult. Mindkét fél késznek mutatkozott a helyzet rendezésére, ennek eredményeképpen 1949. május 2-án aláírták a blokádok megszüntetéséről szóló egyezményt. A megállapodás május 12-én lépett életbe.

A szovjetek által létrehozott blokád ugyan nem érte el maradéktalanul célját, de rávilágított a háború utáni keserű valóságra. Az egykori szövetségesek szembefordultak egymással, és immár teljes valóságában rajzolódhatott ki egy, új, fenyegetésekkel teli korszak: a hidegháború.