1242 tavasza: a tatárok elhagyják hazánk területét

Csaknem nyolc hónap telt el a Sajó mentén vívott csata óta, amikor ismét mozgásba lendült a mongol hadigépezet. 1242 szokatlanul hideg telén a tatárok átkeltek a Dunán, hogy megkezdjék az ország nyugati részének elpusztítását. Ahogy Rogerius mester írta: „Mivel Magyarországon Esztergom minden egyes várost felülmúlt, a tatárok legfőként arra gondoltak, hogy átkelnek a Dunán, és ott ütik fel táborukat. Íme, télen a hónak és jégnek akkora volt a bősége, hogy – ami már hosszú idő óta nem történt meg – a Duna befagyott.”

Hogy az ellenség átkelését megakadályozzák, a folyam védelmével megbízott Pál országbíró emberei éjjel-nappal törték a jeget, így a tatárok kénytelenek voltak cselhez folyamodni. Nagyszámú állatot hajtottak a folyó túloldalára, majd napokig őrizetlenül hagyták őket, azt a látszatot keltve, mintha ők maguk már elvonultak volna. Pár nap után a magyarok – látva, hogy senki nem mutatkozik a vidéken - átkeltek a jégen és átvezették a jószágokat. A mongolok – miután kifigyelték, hogy a jégkéreg elég erős, „egy nekiiramodással annyian mentek át, hogy a Dunának innenső oldalán ellepték a földet – írta a krónikás.

A Kadan vezette hadoszlop a menekülő IV. Béla király után eredt, aki az üldözők elől Zágrábba, majd a dalmát tengerpartra húzódott vissza, egy másik tatár seregtest pedig - a mai Óbuda elpusztítása után -Esztergom elfoglalására indult. A kőházakkal, falakkal, bástyákkal, fatornyokkal és mély árkokkal megerősített városban ekkor már nagyszámú köznép, nemes és katona tartózkodott, akik lázasan folytatták az erődítési munkálatokat. A tatárok azonban tapasztalt várvívók voltak: a város körülzárása után ostromgépekkel módszeresen hozzákezdtek a védművek lerombolásának „emiatt akkora zavar támadt a városban, és akkora homály árnyékolta be az emberek elméjét, hogy megfeledkeztek a védekezésről, és mint a vakok és bolondok egymás között marakodtak”.

Miután a tatárok betörtek a városba, a védők – látva, hogy nem tudják tartani magukat, az alsóvárost, a faházakat felégették és folyamatosan húzódtak vissza a paloták irányába. „De a tatárok megtudták, hogy mindazt, amiből meg akartak gazdagodni, elégették, nagy haragra gyúltak, és hirtelen körülzárták a várost fapalánkokkal, hogy aki menekülni próbál a kard torkába jusson. És ezután hozzákezdtek a paloták ostromához” – írta Rogerius. Az elbeszélések szerint a palota elfoglalása során az ostromlók fogságába került előkelő úriasszonyok kihallgatást kértek a kántól, akit azonban nem hatott meg az asszonyi báj és könyörgés, úgy rendelkezett, hogy mind fosszák ki őket és azután fejüket vegyék, „ami nyomban meg is történt.”

A város pusztulása után a tatárok a fellegvár elfoglalásával is próbálkoztak, a spanyol Simon ispán és számszeríjászai azonban minden erre irányuló kísérletet meghiúsították. Sikerrel védte meg magát a széles mocsarakkal körülvett Székesfehérvár, Nyitra, Trencsén, Pozsony és Pannonhalma is. Eközben Kadán fáradhatatlanul és kitartóan üldözte a magyar királyt, aki előbb a dalmáciai Spalatóba, majd Trau várába menekült.

„Béla király, amikor a tatárok Trau előtt megjelentek, nejét, gyermekét és kincseit fogadott hajókra szállítá, ő maga pedig csolnakba ülve, ide s tova eveztetett, nézegetve az ellenség hadait s várva a dolog kimenetelét” – jegyezte le Spalatói Tamás. A környéket megszálló tatárok fenyegetésekkel és ígéretekkel próbálták rávenni a védőket a megadásra, ezek azonban süket fülekre találtak.

Néhány heti feszült várakozást követően, - valószínűleg 1242 március végén, vagy április elején - Kadan seregteste Bosznián keresztül távozott az országból, majd valahol bolgár területen csatlakozott a Batu vezette főerőkhöz.