Au revoir, Shoshanna!

Alapból szórakoztató dolog egy háborús játékfilmen a precíz történelmi hűséget számonkérni, pedig a fotelkommandó tagjai képesek virtuális vérre menő vitát folytatni a legapróbb részletekről is, például arról, hogy az ardenneki offenzívában a huszonhármas kilométerkőtől jobbra nem is négy, csak három fenyő volt a valóságban, és ha már itt tartunk, nem is volt huszonhármas kilométerkő.

A valósághoz foggal-körömmel és rohamkéssel ragaszkodók borítékolhatóan gyűlölhetik Quentin Tarantino filmjeit, de jó hír, hogy az őrült amerikai senkinek nem akar megfelelni, kivéve saját morbid cinizmusának, ami esetében tömegek imádatával találkozik, és éppen ez az, ami miatt megkerülhetetlen, meghatározó és imádnivaló. A Becstelen Brigantykban Tarantino pontosan azt tette, amihez a világon a legjobban ért: fogott egy nagy marékkal a műfaji panelekből és sztereotip karakterekből, írt köréjük egy tipikus, hosszú és zseniális dialógusokkal tarkított mesét, csinált egy tökéletes castingot, aztán leforgatott egy újabb kultmozit. Éppen úgy, ahogyan harminc éve, a Kutyaszorítóban óta teszi.

A történetben mesterien keveredik a femme fatale filmek romantikus kegyetlensége és a Piszkos tizenkettőből vagy a Kelly hőseiből jól ismert, tesztoszteronban úszó kliségyűjtemény. Aldo Raine hadnagy (Brad Pitt) egy nácivadász zsidó osztagot indít a második világháborús sikerei csúcsán álló Németországba. A haditerv nem túl bonyolult: tényleg azért vetik be őket, hogy a lehető legtöbbet gyilkoljanak, Raine egyetlen kikötése, hogy a levadászott nácikat meg is kell skalpolni, bizonyítva bátorságot és Tarantino agyának rejtett dimenzióit.

Gondolhatnánk, hogy ez önmagában is elég beteges, de akkor még hátra van Donny Donowitz őrmester, a „medve zsidó” nagy belépője, aki nem skalpol, mert baseball ütővel veri péppé a nácik koponyáját. A másik szálon ott fut a francia zsidó lány története, aki párizsi mozitulajdonosként nem is tudja felfogni, hogy az egész német vezérkar, beleértve Hitlert is, az ő filmszínházába látogat el, hogy megtekintse a náci propaganda legújabb gyöngyszemét, ezzel tálcán kínálva a bosszú lehetőségét a lánynak, aki évek óta csak erre vár. A két történetszálat Hans Landa ezredes (Christoph Waltz) alakja köti össze, aki két másodperc alatt lenne képes kirakni egy 1000 darabos puzzle-t, és csúcstehetségét éppúgy kamatoztatja a bujkáló zsidók felkutatása és meggyilkolása, mint saját lojalitásának kukába dobása terén, ha a túlélése a tét.

Tarantino ezúttal egyenes történetvezetést alkalmaz, a Ponyvaregény zseniális időben ugrálása itt nyomaiban sincs meg, de nincs is rá szükség. Mindent a párbeszédek hajtanak előre, ami persze klasszikus Tarantino-húzás, de mindig működik. A szereplők beszélnek, beszélnek és beszélnek, mi pedig pontosan tudjuk, hogy minél tovább beszélnek, annál könyörtelenebb és gyorsabb lesz az adott jelenet befejezése. Ezt a panelt a Becstelen Brigantykban csúcsra járatta a rendező: a nem kevés játékidő zömét a tervezgetés, a bosszúra készülés viszi el, hogy a megoldás erőszakorgiája már csak egy finom konyak-szivar legyen a kiváló, többfogásos ebéd után. Ennek megfelelően a film nélkülözi a háborús filmek jól megszokott kellékeit: az erőszak és a gyilkolás ábrázolása alapvetően az előzmények feloldásának szükséges (és kellően beteg) kelléke, nem maga a megoldás katarzisa.

Tény, hogy a második világháború káoszához ilyen formában még senki nem nyúlt hozzá. Merész, de Tarantino nem merész akart lenni, inkább arra törekedett, hogy a tabu a történet előrehaladtával önmagát csiszolgassa le, így a sztori végére már a szemünk sem rebben a tökéletes történelmi átformáláson. A több apró cselekményszál és a nüansznyi megoldások segítenek abban, hogy az újraértelmezést fenntartások nélkül fogadjuk el, és hogy megértsük: a trauma feldolgozásához éppen az segít, ha találunk olyan kapaszkodókat, amik nem egy-egy epizódot villantanak fel, hanem magát az alapélményt formálják addig, amíg valamilyen szinten emészthetővé nem válik. A Becstelen Brigantyk narratívája és aprólékos, folyamatosan valamire és valakire utaló cselekményszövése mesterien oldotta meg ezt a feladatot.

A tíz éven át írt forgatókönyv minden szava és pillanata tűpontos, s ami első pillanatra dagályosnak tűnik (lásd a kezdőjelenetet), az a film végére milliméterre kiszabott építőelemmé válik a nagy egészben. Ennek megfelelően Tarantino hagyta színészeit vadlovak módjára nyargalni, hogy aztán egy adott pillanatban a legvastagabb gerendákból ácsolt karámba zárja őket, megteremtve ezzel azt a vérfagyasztó feszültséget, amitől még a legviccesebb jelenetekben is megáll az ütő bennünk. Brad Pitt mellett mindenki megkapta a saját történetét, és bár sok esetben csak információmorzsákról is van szó, Tarantino ebben is zseniális: úgy hagy nyitva dolgokat, hogy a néző örömét lelje a tovább gondolásukban.

Ahogyan a Ponyvaregényben Marcellus Wallace tarkóján a ragtapasz nem hagyta nyugodni a rajongókat, itt is minden karakter kapcsán felbukkan valami, amiről szeretnénk többet tudni, de Tarantino már nem nyújt megoldást, csupán a hozzávalókat kínálja tálcán. Ami Brad Pitt mellett nehéznek tűnt, mégis megvalósult: a filmben Christoph Waltz ural mindent színészileg. Míg a többi figurának alapvetően zseniális jeleneteket írt a Mester (Aldo első monológja, Hitler őrjöngése, a társasjátékozás a kocsmában, a Medve Zsidó belépője), addig Waltznak inkább vázat készített, atmoszférát teremtett, amiben a legerősebben tud megmutatkozni Hans Landa ezredes mosoly mögé rejtett cinikus vadállatisága. Az első jelenet ereje a visszafogott, kedélyeskedő párbeszéddel és a villámgyors lezárással olyan iskolapéldája a tökéletes szerkesztettségnek, amit Tarantino még saját filmjeiben sem tudott ennyire páratlan profizmussal ábrázolni. Az Aljas nyolcas már végig erre a koncepcióra épül, működik is, de ott sem ennyire erőteljesen. Ehhez pedig Waltz zseniális érzékenysége és empátiája kellett, nem utolsósorban pedig olyan fokú szinkrongondolkodás a rendezővel, ami teljesen megérdemelten hozta meg az Oscart és egy sereg más díjat a színésznek, hogy aztán pár évvel később a Djangóban duplázni tudjon ugyanazzal a direktorral, ugyanazért a tökéletes összmunkáért.

Tarantino lubickolt abban, amihez a legjobban ért. Többen mondják, hogy a rendező kezdi kalitkába zárni magát saját közhelyei és kliséi közé, a helyzet azonban az, hogy még mindig hibátlanul működik, amit kitalált: a Kutyaszorítóban vagy a Pulp Fiction a mai napig ugyanazt az élményt nyújtja, mint az Aljas nyolcas vagy a Volt egyszer egy Hollywood. Utolérhetetlenül ötvözi a trash és a művészfilmek jellemzőit, variálja a Zs-filmek paneljeit a csúcskategóriás mozikéval, hág át minden írott és íratlan szabályt, vegyíti a szépet a mocskossal. És a végeredmény még mindig úgy vág bennünket fejbe, mintha Donny Donowitz őrmesterrel futottunk volna össze egy új szabályok szerint játszott baseball meccsen.

Becstelen Brigantyk

(Inglourious Basterds) - 2009



Rendező: Quentin Tarantino

Forgatókönyv: Quentin Tarantino

Operatőr: Robert Richardson

Vágó: Sally Menke

Főszereplők: Brad Pitt, Christoph Waltz, Michael Fassbender, Eli Roth, Diane Kruger, Daniel Brühl, Til Schweiger, Mélanie Laurent

Premier: 2009. május 20. (Cannes)

Magyarországi bemutató: 2009. augusztus 20.