1848-ig nyögte a jobbágyság Dózsa bukását

Mátyás király még a halálos ágyán is abban reménykedett, hogy bal kézről született gyermeke, Corvin János örökli a trónt. Azonban a Fekete Sereg a főnemesek, a bárók mellé állt, s ennek következtében II. Ulászló került Magyarország trónjára. A gyengekezű uralkodót jellemzi, hogy már kortársai is Dobzse László néven illették, aminek a köznapi megfogalmazása talán a „bólogatójános" lehet. Befolyásolhatóságának két oka is lehetett: egyrészt 1504-ben szélütés érte, másrészt harmadik felesége 1506-ban bekövetkezett halálakor teljes apátiába süllyedt. Mivel képtelen volt gátat szabni a nemesség egyre fokozottabb térnyerésének, az országot a bárók, mások mellett Szapolyai János erdélyi vajda, illetve Bakócz Tamás esztergomi érsek irányították. A nemességnek mindeközben sikerült elérnie, hogy a jobbágyok terhei folyamatosan emelkedjenek. Bevezették a termény-kilencedet, majd a szőlő és föld után megfizetendő kilencedet is. Az ellentéteteket fokozta, hogy mindeközben a nemesség terheit fokozatosan csökkentették. Eltörölték a papság és a nemesség által fizetendő vámot és harmincadot, sőt, a nemeseknek a vásárolt áruk után sem kellett illetéket fizetniük. A jobbágyok kiszolgáltatottságát mindeközben azzal is növelték, hogy a köznemesekből felálló szolgabírói testület bírálta el a költözködési jogukat.

Növekvő és elégedetlenkedő kereszteshad

Mindeközben az Oszmán Birodalom ismételten fegyverkezésbe és hódításokba kezdett. 1512-ben I. Szelim került hatalomra: elődje, II. Bajazid gyanús gyorsasággal halálozott el, ő pedig hatalma megszilárdítása érdekében negyvenezer síita muszlimot végeztetett ki. Mindeközben hadai Európa, közelebbről Magyarország ellen is fordultak. Az 1512-től 1520-ig tartó tizennegyedik magyar-török háború elsősorban a bosnyák és horvát végvárak térségében zajlott. A török hadak ennek során elfoglalták a szreberniki bánságot, melyet korábban Szapolyai János csatolt újra Magyarországhoz. A törökök térnyerését látva a következő évben X. Leó keresztes hadjáratot hirdetett. A pápa gyakorlatilag egész Európát be kívánta vonni a hadviselésbe, a sereg szervezésével pedig Bakócz Tamást bízta meg. Az esztergomi érsek rögvest belefogott a sereg szervezésébe, ugyanakkor a fővezér kiválasztása már nehezebb dió volt. Mivel a keresztes sereg főként parasztokból állt, így az érsek Dózsa Györgyöt választotta, aki a törökök elleni harcok során korábban már nagy tekintélyre tett szert. Ráadásul – köznemesi származása okán – a vezetendő jobbágyokhoz is közel állt. Mindeközben a nemesség tiltakozott a keresztes hadjárat megindítása ellen, szerintük ugyanis az időszerűtlen és szervezetlen volt. Mindezek ellenére Bakócz Tamás 1514. április 9-én kihirdette a pápai bullát.

A sereg létszáma egyre csak nőtt: májusra elérte a 40 ezer főt. Sokan származtak Felvidékről, Erdélyből, maga Dózsa György is erdélyi származású volt. A nemesség fokozott aggodalommal figyelte az egyre csak növekvő paraszthadat, amire minden okuk megvolt: egyrészt a jobbágyok terheik egyre nőttek, másrészt a főurak amiatt is nyugtalankodtak, hogy a legfontosabb nyári munkáktól vonja el a parasztokat. Emiatt egyesek erőszakos módszerekkel is igyekeztek megakadályozni, hogy jobbágyaik katonának álljanak. A már jelentkezettek körében is egyre nőtt az elégedetlenség. Ennek oka az volt, hogy sem elszállásolásukat, sem élelmezésüket nem oldották meg megfelelően. Az egyre ingerültebb jobbágyhad udvarházakra, nemesi kúriákra tört, és ezeket a fegyelmi kihágásokat egyszer sem követte megtorlás. A fokozódó elégedetlenséget és a mind gyakoribbá váló atrocitásokat látva Bakócz Tamás először a toborzást, majd az egész keresztes hadjáratot leállította. A parancsnak sem Dózsa György, sem testvére, sem pedig egyik kapitánya, Lőrinc pap nem engedelmeskedett.

Sikerek és kudarcok vegyesen

A kincstartó kivégzése általános felháborodást váltott ki a nemesség körében, s május végére tanácskozást hívtak össze. Ezen Szapolyai János bízták meg a parasztok ellen küldött had vezetésével. A nemesek körében félelem lappangott: eleinte nagyon nem bíztak abban, hogy önerőből képesek lesznek leverni a lázadást, sokan a külföld segítségét sürgették. Mindeközben Dózsa György Solymos és Lippa ellen indult. E két vár – földrajzi jelentősége mellett – egyéb okból is stratégiai jelentőségű volt, utóbbi például az ország egyik legfontosabb pénzverdéje és sókamrája volt, nem mellékesen pedig az egyik legjelentősebb piaci központ is itt működött. Dózsa csapatai szinte ellenállás nélkül nyomultak előre. Azonban Solymosnál megrekedt a had. Az első roham kudarcot vallott. A három napig tartó ostromot pedig annak ellenére fel kellett adnia a hadnak, hogy egy lőportornyot is felrobbantottak. A vár feladásáért cserébe Dózsa szabad elvonulást kért. Ez a vereség azonban csak egy figyelmeztető jel volt, a felkelők az igazi kudarcokat nyár folyamán szenvedték el. Ennek első epizódjaként a főváros közelében, Gubacs térségében őrködő erőket verték szét a nemesek. A támadás készültét ugyan hamar felfedezték a parasztok, és harcra készen felsorakoztak, ám közülük Szapolyai János követei sokakat rábírtak, hogy tegyék le a fegyvert és fogadjanak hűséget a királynak. Sokan azonban – főként hajdúk – a harc mellett döntöttek. Az ő lelkesedésüket ágyútűz és a nehézlovasság rohama törte meg. A lázadás sorsa azonban a temesvári csatában dőlt el.

Végső csapás és megtorlás

A lázadást súlyos megtorlás követte, ami azonban nem volt igazán véres, senkinek nem állt ugyanis érdekében, hogy kétkezi munkásait lemészároltassa. Dózsa György ugyanakkor súlyos kínhalált halt. A korabeli krónikák szerint “először is tüzes vassal megkoronázták, aztán még élve, meztelenül, lábainál fogva megkötözve saját katonái, akiket közönségesen hajdúknak neveznek, s akiknek cselekedetei annyi sok szörnyűséget hoztak…, fogaikkal széttépték és felfalták." A testet négyfelé vágták, majd bitóra függesztették. Az ilyesmi ugyanakkor nem vált általánossá, a megtorlás súlyossága inkább a parasztok életének ellehetetlenítésében és terheinek növelésében érhető tetten. A továbbiakban nem költözhettek szabadon, a művelésre átengedett földért cserébe 52 napi robottal, kilenceddel és egyéb ajándékokkal tartoztak a földesuruknak. A felkelésben résztvevő nemeseket jószágvesztéssel, míg az egyházi embereket örökös fogsággal büntették. Az úgynevezett „véres törvények" adták Werbőczy István Hármaskönyvének alapját is. A törvénykönyv egészen az 1848-as szabadságharcig hatályban maradt. Mindez azt is jelentette, hogy a felkelés nemhogy nem érte el a célját, de a túlhaladott társadalmi és jogi berendezkedés még inkább megmerevedett. Részben talán ez, valamint a további belviszályok is okai lehettek az alig több mint tíz év múlva bekövetkezett mohácsi tragédiának.