1914. augusztus 30.

Vasárnap. (De ez senkinek eszébe sem jutott.) Az állomáson ugyanaz a kép, mint a megelőzőkön. Egy csomó katonai járművekkel tömött vonat, álmos bakák. A kürtös felharsogja a még alvókat, s nyakunkba szedve a borjút és összes tartozékait, ásítozva, nagy kelletlenül sorakozunk. Nagyon elkeseredve gondolok a hazai ágyra. Libasorban elvonulunk egy kövér őrmester előtt, aki mindegyikünk markába nyom egy darab szalonnát és egy fél profuntot. Alig kebeleztük be csak úgy állva, már indulnunk kell tovább, de sajnos csak az apostolok lován. Soha kavicsot nem látott úton, óriási porban baktatunk előre. Áldjuk is a reggeli szellőt, mely néha elsodorja előlünk a porfelhőt és egy tiszta szippantáshoz juttat. A bokáig érő síkos porban nehéz a lépés, és bár a nap még csak alig emelkedett a horizont fölé, minden arcról sáros verejték csurog.

Vigasztaló, hogy nem sokáig kell kutyagolnunk, ezredünk az előttünk fekvő Golubinci községben állomásozik, nem messze a Drávától. A falu bejáratánál a velünk egy divízióba tartozó bosnyákok állnak őrt. Egy téren megállunk. „Bei Fuss! Ruhet!"  − kommandíroz hadnagyunk, sőt le is heverhetünk a pázsitra. Hamar híre fut, hogy megérkeztünk. Mindenfelől ezredbeliek sietnek hozzánk, megindul a szokásos tudakozódás a földiek után, kik hamarosan egymásra is találnak és pár perc múlva minden baka megtalálta már a maga emberét, akitől az eddigi élményeket is megtudhatja. Egyik csoporttól a másikhoz sétálok, hogy az érdekesebb részleteket összeszedhessem, melyeket íme itt jegyzek föl röviden. (Pár kötetre való könnyen kitelne belőlük.)

Az ezred Sabác bevételénél és az utána következő előrenyomulásnál, illetve visszavonulásnál négy véres ütközetben vett részt, melyekben igen érzékeny veszteségeket szenvedett. Sabácot a 44. kaposvári gyalogezred rohamozta elsősorban, és az övék az oroszlánrésze a sikernek, de a divízió másik három ezrede, a 3-as bosnyákok és a budapesti 32-esek is kitettek magukért. Csúnya utcai harcok voltak, melyben a lakosság és a felfegyverzett civilek (az ún. komitácsik) is részt vettek. Nem is kíméltek a mieink senkit, a várost felforgatták, az üzleteket kirabolták, úgyhogy némely bakának selyem kapcaruhája került, van olyan, aki borjúját töltötte tele egy órásüzletben, mások tökrészegre itták magukat a borospincékben. Szabad rablás volt engedélyezve, de vigyázni kellett, mert a szerbek mérgezett ételneműeket hagytak hátra és más hasonló csapdákat állítottak. Egy lezárt wertheimszekrényt órákig tartó munkával sikerült feltörni, de pénz helyett olajfestéket talált benne a bakatársaság. A várostól délre egy dombsoron a szerbeknek oly fedezékeik voltak, melyek évekkel előbb készültek már, és a fű teljesen benőtte őket, úgyhogy egészen láthatatlanok voltak, tüzérségük pedig minden pontot úgy ismert, hogy a mieinkben nagy pusztítást tehettek. Mégis kivertük őket, és utánuk nyomultunk csaknem Valjevóig (35 km), mikor parancs jött a visszavonulásra, mivelhogy az orosz ellen kell mennünk, az most a fő ellenség, a szerb még lélegezhet egy darabig.

Az előrenyomulásban a komitácsikkal sok baj volt, még az asszonyok is lőtték a mieinket. Az ilyen falukban mindenkit lemészároltak a feldühödött bakák. A komitácsik ősrégi fegyverekkel harcolnak, melyeknek golyója felér egy kis ágyúgolyóval, és kézi bombákkal is el vannak bőven látva. Ezeket a fákról szokták hajigálni. Egy ulánus járőr 7 emberét közvetlen közel engedték magukhoz a szerbek, és egyetlen ágyúlövéssel elpusztították valamennyit. A komitácsik fanatikus és bátor harcosok, akik nem sajnálják az életüket, és amíg mozogni tudnak, harcolnak, azért ha az ember nem is akarná, muszáj őket elpusztítani, amelyiknek megkegyelmeznek, az újra lőni kezd. Sokat akasztottak fel közülük a mieink, főleg a bírák és a pópák közül. Ezek között sok spion volt, de bátran haltak meg, és mikor a kötél a nyakukon volt, akkor is Petárt éltették. A visszavonulás nem ment simán, a szerbek folyton nyugtalanították csapatainkat, a kutakat megmérgezték, lovakat és marhákat hajtva maguk előtt állásaink közelébe lopóztak, és Sabác közelében nagyobb támadásba is átmentek; mely különösen ezredünknek került sokba. Egy nagy kukoricásban ugyanis úgy vettük fel a frontot, hogy a szerbek gépfegyvereinek egészen ki voltunk téve. Egy jó darabig kitartottak a mieink, bár itt azelőtt is voltak harcok, s a melegben gyors oszlásnak induló temetetlen hullák förtelmes bűzt árasztottak. Vizet sem tudtunk szerezni, s a kukoricásban levő dinnyék és szilva hamarosan elfogytak. Mikor végre visszavonulásra jött parancs, nemcsak a szerb gépfegyverek és ágyúk fokozták a tüzelést, hanem saját tüzérségünk is lőtte az ezredét, sőt saját gyalogságunk is. Így sokan elestek, zűrzavar támadt, mindenki a kereszttűzből igyekezett bőrét mielőbb jobb vidékre vinni, aminek a vége egy távfutás lett Sabácig, sőt azon túl is az ingó hajóhídon át vissza a Dráva túlsó partjára, miközben a szerb srapnelek és gránátok a hídtól jobbra-balra csapkodtak a vízbe. Akik hátrább voltak, még a borjúikat is elhajigálták.

Az ezred zászlaja is csaknem ottmaradt. A zászlóvivőt és a körülötte levőket a gépfegyverek lekaszálták, és a zászló az elesettekkel együtt ott feküdt elhagyatva a kukoricásban. Egy arra futó szakaszvezetőnk azonban véletlenül ráakadt és magával hozta. Előterjesztették kitüntetésre, egy másik altisztünkkel együtt, aki egy szerb ágyú závárzatát hozta el stb. stb.

„Csupa fül vagyunk."
Ezekből a kis mesékből máris sokat tanultunk és egész más szemmel nézzük a dolgokat, mint ha teljesen tapasztalatlanul kerültünk volna a harctérre. Mert hogy hamarosan ott leszünk, az most már bizonyos. Előáll ugyanis egy kis kapitány („Hogy az isten akárhová tegye", kívánják neki a bakák), és előszedve névsorunkat, abc szerint szétoszt bennünket szépen az ezred századai között. Egyik jó pajtást az egyik, másikat másik századhoz dobálja, és nem lennék öreg katona, ha nem tudnám, hogy ez ellen minden apelláta hasztalan, mert először a bakának szava nincs, másodszor így a kapitány úrnak valamit javítania kellene a kezében lévő listán, ez pedig képtelenség. Szokás szerint nyelek hát egy nagyot, és napirendre térek a dolog fölött. Így kerültem én a szerencsétlen számú 13. tábori századhoz, annak első szakaszába. Elég váratlanul ért ez a meglepetés, de a Fehérvárról jött tisztek sem számíthattak rá, mert nagyon lóg az orra valamennyinek.

Hogy az ezred ilyen hamar kiegészítésre szoruljon, ezt nem vártuk. Úgy látszik, nem egészen helyes fogalmaink voltak a harctéri dolgokról, amit egyébként a tűzkeresztségen átesett bajtársak idézett elbeszélései is igazolnak. Valahogy úgy képzeltük, hogy a harctér nem is olyan veszedelmes valami, mert hiszen a kaszárnyai tanítások szerint vagy fél mázsa golyót kell ellőni az ellenségnek, míg egy találathoz juthat. Ebben a statisztikában valami hibának kell lenni, vagy pedig jóval több mázsa golyóbist lőnek el ma egy-egy ütközetben, mint képzeltük. Hetekig tartó felvonulásokra, s legföljebb apró csetepatékkal fűszerezett manővirozásokra számítottunk, amelyek megelőznek egy-egy hosszasan előkészített döntő ütközetet, kb. úgy, mint a hadgyakorlatokon. És íme, amint beszélik, alig múlt el nap véres harcok nélkül. Azt hittük, a tényleges legénység hónapokig harcol, míg kiegészítésre szorul, és íme, már bennünket, „öregeket" vesznek elő. Ennek egy kicsit fanyar íze volt. Derengeni kezdett előttünk, hogy az önként jelentkezéssel jókora bakot lőttünk. Ha kíváncsiak voltunk is az ismeretlen veszélyekre és valami vadászlázféle érzés hajtott is bennünket azok felé, most egy kicsit gondolkozóba estünk. Már aki!

Bíró és Bartalos önkéntesek kerültek még századomhoz, de más szakaszba. Az első szakaszban Jávor István káplárkereskedő és Gruisz ercsii tanító képviselték az intelligenciát. Volt még pár értelmes altiszt, akivel el lehetett beszélgetni, de általában nagyon árván maradtam. A parasztfiúk érzik, hogy nem közülük való vagyok, és bizonyos tartózkodással érintkeznek velem, a butább altisztek néha gorombáskodni is megpróbálnak majd, ezt előre tudom, de remélem, hogy tisztjeinkkel ki fogok jönni tudni. Eddigi tapasztalataim után túl sokat ugyan nem várok erről a részről sem. Századparancsnokom, Rezes László aktív hadnagy egy 24-25 éves gyerek, elég ügyesnek, de igen mogorvának látszik. (Elesett 1914.) Szakaszparancsnokom, Kovács tartalékos hadnagy szintén nem a legbarátságosabb ember. Kolléga lenne, úgy mondják ő is gazdag intéző valahol. A szakaszban van még Csákvári tényleges önkéntes. A régi ismerősöktől kézszorítással válok el, azzal biztatjuk egymást, hogy majd csak összejöhetünk néha. (A legtöbbet soha sem láttam többé.)
Egy horvát gazda udvarán táborozik szakaszunk, ott alszunk a szalmán a szabadban, a csillagos ég a takarónk. Egy vékonydongájú legényke, aki különben a század cipésze, puceromnak ajánlkozik. Derék fiúnak látszik, és így hamarosan kész az egyezség.

Este a harctéri mesék folytatódnak. Egy altisztünk olyan kitűnően magyaráz a srapnelről, annak eltérő hangjáról ha teljes gőzzel megy el az ember fölött, és akkor, ha a rajvonalra készül levágni, hogy az újonnan jöttek szájtátva hallgatják. (Később sokszor gondoltam erre az előadásra, mely minden részletében teljesen valónak bizonyult, és talán szerencséről beszélhetek, hogy annak fültanúja lehettem.) Másutt szerb golyókat mutogatnak, s erről ráterelődik a szó arra, hogy micsoda furcsaságokat követ el néha az ellenséges lövedék. Beszélik, hogy egy bajtársnak a borjújában, másiknak a csajkájában, harmadiknak a káplári tárcájában akadt meg, s volt olyan, melyik egy zsebben levő 5 koronáson lapult széjjel. Hátborzongató csúf sebesülésekről is szó esik, s egy szemtanú egy gránátról emlékezik meg, mely egy lovat szügyén találva tépett szét, a másik egy kadétunk fejét sodorta el. Kezdjük kitanulni az új mesterséget. Egy csoportban a tiszt urak magatartását bírálgatják a harc közben, és kiderül, hogy nem mindig azok a legnagyobb vitézek, akik a leggorombábbak voltak a kaszárnyában. Viszont egyesekről, akiknek eddig nem volt éppen nagy respektusuk a legénység előtt, nagy elismeréssel szólnak. Most válik el valóban, hogy ki az ember a gáton.