1914. december 1.

Kellemetlen éjszakánk volt, fáztunk, s az alvás sehogy sem sikerült. Állítólag az az oka, hogy nem szibériai kocsink van, s nem lehet úgy fűteni, ahogy kellene. Reggel felé végre mégis elszunnyadok, s mire felébredek, már fényesen süt a napocska. Süt és fűt, rögtön melegebb a kocsink és jobb a kedvünk. Egy nagyobb állomáson állunk. Éjjel köd lehetett, mert mindent vastag zúzmara borít, olyan a kép, mintha minden tárgy habcukorból lenne. Odébb is habcukorerdők és cserjések, roppant hóbunda a földön és zúzmararuha a föld felett. Alig venni észre egy-egy falut, úgy eltűnik a hó- és zúzmaratenger rengetegében. Egy-egy ablakocska, vagy egy eresz, vagy kerítés vékony sötétebb csíkja árulja csak el az óriási fehérségbe belesimuló formákat. Nagyszerű témák kínálkoznak itt a rézkarcoló vésőjére. Most lassan kiszélesedik a völgy, az erdők és bokrosok eltűnnek, s egy csomó gyárkémény bújik elő a hó alul. Valami bánya. Ezt is elhagyjuk. Messze, a végtelen hósivatagban lassan kúszó szánkók sora feketéllik. Hangyák a fehér abroszon.

Hej, mostan puszta ám igazán a puszta, mert a muszka tél az igazi rossz gazda! A szem könnyezni és fájni kezd, ha kissé hosszabban nézzük ezt a szín nélküli, vakítón ragyogó képet. A hideg 27 fok R, mint azt egy állomáson leolvassuk. A szemet csípi, és a bajszokon egy pillanat alatt jégcsapok kezdenek nőni. Sietve intézzük el odakünn dolgainkat és rohanunk vissza a kocsinkba. Mindenki fut és topog, táncol és vacog. Igazán nagy elszántság kell hozzá, hogy ily körülmények közt a napi mosakodásunkat el merjük intézni. Kocsinkban ti. nincs mosdófülke, mint azelőtti kocsinkban, s naponta az állomásokon mosdunk úgy, hogy ingujjra vetkőzve, kulacsunkból egymás markába öntve a hideg vizet, azzal sebtében körülnyaljuk képünket, s aztán rohanunk be a kocsiba törülközni, míg fel nem cserepesedik a bőrünk. Kezem még a harctérről olyan, mint a csizmatalp, mutatóujjam élén a bőr egész az elevenig felpattogzott, s csaknem érzéketlen. Ha nincs éppen segítő pajtás, úgy mosdom, hogy a kulacsot térdeim közé szorítva billentek belőle vizet markomba vagy hússzor. A Győrből hozott szappankönyvecskéből azonban sajnos hamarosan már csak vasárnapokra fog jutni egy-egy lap. De hiszen Ázsiában vagyunk, térjünk vissza az ősi szokásokhoz!

Vannak, akik olyannyira kemény legényeknek akarnak bizonyulni, hogy még a szibériai hideg vasfogával is dacolni próbálnak, és csípőig pőrére vetkőzve végzik a mosakodást. Lehet, hogy igazuk van, s ez edzi a testet, de lehet, hogy egy kis tévedésben vannak, s a fogukat esetleg itt hagyják e kísérletnél. A szibériai hideget még nem ismertük ki kellőleg, s ez máris sokunknak okozta vesztét, akik legyengült testtel, éhezve, s talán nem elég intelligenciával kerültek szembe ezzel az új ellenséggel. A mai orvosi vizit eredménye tizenöt beteg, 2 tífusz- és egy skarláteset. (Klezetmizériák. A pórul járt csukaszürke köpeny. A peron melletti Napóleon…)

Az ebédem fél liter tej (10 kopek) és néhány húsos és lila szedres lepény, melynek tucatját 5 kopekért árusítják. Éjjel egy órakor Irkutszkba érkezünk. Felébredek, s álmos fejemben régi diákkori emlékek villannak fel. Irkutszk… Sztrogoff Mihály… Verne Gyula… Megelevenednek előttem a nagy francia író könyvének fametszetei, a megvakított, nagy szakállú, csizmás Sztrogoff Mihály feldereng egy boldogabb múltból, aztán álom, mese, valóság összefolyik előttem, s egy keserves sóhajtással szunyókálok tovább. Úgy látszik, a Sors velem is egy regényt akar eljátszatni.