1914. december 24.

Éjjel kellemes meleg volt, de megadtam az árát. Tegnap a meleg szobából kifutva a hideg éjszakába, s a lopott fával vissza, aztán megint ki, közben a falat rángatva, dolgozva a maró szélben, alapos hűlést szereztem éppen szent karácsony estéjére. Délelőtt még jobban vagyok. Egy 21. ezredbeli székely honvéd vizitel nálunk, akit szintén a Vydelokon fogtak el, de jóval később, mint engem, s ettől megtudom, hogy a mieink a muszkát ismét visszanyomták Turkától Sambor felé, s így reménykedem, hogy átadott levelezőlapjaim hazajutottak. Ismét érkeznek levelek, október végéről keltezve. Egyik Ernst Hermann nevére is szól, egy Ernst vezetéknevű osztrák druszának. Azért elolvasom vagy háromszor, hátha mégis az enyém.

Délután roppant erős főfájás kezd kínozni, s a fülem cudarul szaggat. Igen nyomorultul érzem magam, s elkeserít, hogy éppen a mai estémet rontja meg ez a baj. A kályha mellé kuporodva üldögélek, mint egy beteg veréb. Egy győri aszpirin nagyon sokat segít rajtam, de éppen csak annyira tudom magam összeszedni, hogy nem rontom az ünnepséget. A medikusok Szamektől 4 rubelt kaptak (fejenként 1-1 R.), s ebből az összegből bevásároltak leveles teát, cukrot, cigarettát és tíz font fehér kenyeret. A sógoroknak is akadt mecénásuk, azok is csájabankettet rendeznek.

Eldaloljuk a Himnuszt, Szózatot, a karácsonyesti dalokat, azaz csak a fiúk dalolják, én a kályha mellett vacogok, a hideg ráz, és minden ízületem fáj. Csúnyán el vagyok keseredve. Kint komisz hideg van, s erősen fűtünk (délután volt fa, sok bajjal). Egy hegedűnk is van, s jó magyar nótákat fújnak a fiúk egész éjjel 11 óráig. Egy jó hír is érkezett a mai szép napra, a németek állítólag 900 000 muszkát bekerítettek valahol.