1914. december 7.

Komisz hideg éjszakánk volt, a szibériai hideggel kályháink úgy látszik, nem tudnak megbirkózni. Örömmel fogadjuk a korán reggel érkező forró csáját, akármilyen semmi teaíze sincs, mert felmelegít, s utána jól érezzük magunkat. Délután feladom leveleimet, s meglátogatjuk Kaiser sógort a kórházban. Valamivel jobban van. A kórház elég jó benyomást tesz, elég tiszta, vaságyak, pokrócok, fehérnemű kifogástalannak látszik. Visszafelé a cukrászda mellett visz el utunk, vesztünkre, mert az a pár kopek, ami a zsebünkben van, megint kikívánkozik.

Agárrá soványodva, még mindig csak egy a legeslegfőbb vágyunk: enni. A muszka kása persze nem az az étel, amely után sóvárgunk, s az, aki nem töltött közülünk a harctéren vagy valamelyik kórházban hosszabb időt és nincs eléggé kiéhezve, nem is képes megenni. Benézünk Bodonyiékhoz is. Szobájuk át- meg átfagyott falai végre kissé kezdenek melegedni. (Ti. egészen üres barakkba kerültek.) A pénzínség köztük is dühöng, s minden gondolatuk akörül forog, hogyan hajtsanak fel pár rubelt addig, míg pénzt kapnak. Ők szerencsés emberek, a muszkától rendes fizetés jár nekik havonta, s így hamarosan kint lesznek minden bajból. Nekünk azonban egy árva kopek sem jár, még a hazai napi hat krajcárok sem.

Ma jó híreket hallottunk, állítólag Varsó és Lublin elesett.