1914. november 10.

Az alvás valahogy sikerült, bár minden ajtónyitáskor éreztem a fejemre zúduló hideg levegőt, a fekhelyünk komisz kemény. Első gondolatom, amint szememből az álom elszáll, hogy folytassam holmijaim elrejtését. Celtet, pokrócot, mindent eldugok. Most már jöhet a muszka, nálam semmit sem talál. Borjúmat már eladnám, de nem akad rá vevő. Pokrócomra akadna − az az őrmester, aki mint tolmács van itt −, de ettől semmi áron nem akarok megválni, hisz az egészségemet jelenti. A vizsgálat, ami reggel szokott történni, elmarad. A várban igen sok a fogoly, s ilyen pár ezer főnyi tömegre nincsenek berendezkedve.

Mosdóvízhez nehezen jutunk, de teának való forró víz van. Ajtónk nincs lezárva, s kijárhatunk az udvarra. Lassan feltápászkodnak sorban az ágyak boldog lakói is, és ásítozva, hunyorogva, unott képpel fogadják bemutatkozásunkat. Pár kadét, három önkéntes, két őrmester, néhány tolmács s egy civil van köztük, magyar és osztrák vegyest. Lassan megindul a barátkozás, Klein informál róla, hogy miféle emberek a lakótársak, s mind megegyeznek egyben: szidják a muszkát, mint a bokrot. Előadásai szerint nagyon komisz módon bántak velük, s errefelé még a tisztek is meglopják a hadifoglyokat.

Reggel két új kadét érkezik. Egy magyar gyalogos (Dr. Heumann ügyvéd) és egy osztrák dragonyos, igen új, piros nadrágban s kék blúzban. (Souez, bécsi fiú.) A dragonyos hosszú és rettentő sovány, sápadt gyerekember, ő is kórházból érkezett, vérhassal feküdt ott. Beszéd közben ezt a vigyázatlan kijelentést teszi: „Pénzzel, hál’ Isten, el vagyok látva". Götz − aki a tiszteknél aludt, de reggel kegyesen leereszkedett hozzánk a pincébe − erre a kijelentésre rögtön legmézédesebb mosolyával kezd udvarolni a fiúnak.

Kleinnel kisétálunk az udvarra egy kis szabad levegőt szívni, s megmutatja a kantint, ahol jó pénzért mindenfélét lehet kapni. Fehér kenyeret s kevéske csokoládét veszek. Az ebédünk nagyon kozmás káposztaleves és szalonnával bőven tömött köleskása. Rossz, de legalább tartalmas ételek. Utóbbival vesztemre nagyon jóllakom. Kenyerünk ismét az ismert fekete korpás rozskenyér. A pincelevegőn nehéz sokáig kitartani. Délután ismét kint sétálgatunk az udvaron, ahol hemzseg a sok fogoly. A kantinban életveszélyes a tolongás, de a házba nem megy be az ember. Van azonban olyan hely, ahova be kell mennie, de ott még veszedelmesebb a tolongás, s oly jeleneteket látok, amilyenre nem voltam elkészülve, mindennek dacára sem.

A sok ember közt borbély is akad, s délután megnyiratkozom, borotválkozom, és végre ismét kissé európaibb képet nyerek. Milyen jó is, ha borbély a ember! Ez akárhol folytathatja a mesterségét, s keres annyit, amennyiből a napi fehér kenyerét s hozzá még valamit vehet. Leveleinket feladjuk. Én poste restant Omsk kérem rájuk a választ, mert az hírlik, hogy odavisznek bennünket, Szibéria kellős közepére. Szép kilátások! Esni kezd, s egy kis lórummal ütjük el az időt estig. Vacsorára rizslevest ad a muszka, ismét szalonnadarabokkal. Nem rossz, de ezt a sok zsíros ételt az eddigi sovány koszt után a gyomrunk vajon hogy fogadja? Bodonyi egy idő óta lázas, de estefelé jobban lesz. Egyik lakótársunk, egy őrmester − állítólag a budapesti Opera első hegedűse − vacsora után koncertet rendez. Jól játszik. Sorra veszi az operákat, főleg a Faustból és a Traviatából válogatja számait, s eszembe juttat egy forró estét, mikor nem is oly régen Budapesten Lescinsky Máriától hallottam ezeket a bűbájos hangokat. Olyan lelki felüdülést érzek, hogy őszinte hálával rázom meg a koncert végén a mester kezét. Idehozta közénk a kazamatákba a zene óriásait. Nem, kivitt bennünket innen oda, ahol az ő lelkük szárnyal, egy nemesebb s emberibb világba. Bár velünk jönne, s többször feledtetné el velünk, hogy hol vagyunk, s űzné el komor gondolatainkat.

Ma az az ötletem támad, hogy nem a földön, hanem az egyik hosszú, bár keskeny padon fogok aludni. Nem oly hideg, mint a padló, csak az a kellemetlen, hogy megfordulni nem tudok rajta, mindig le kell lépnem a földre, s úgy fekszem át a másik oldalamra. Puhábbnak azonban nem találom, mint a padlót. Hát sok furcsát megpróbáltat az emberrel a muszka, az bizonyos. Nyögök is nagyokat. De még mindig pompás a helyem azokhoz a szerencsétlenekéhez képest, akik itt feküsznek ajtóink előtt a fűtetlen folyosón, szalma és pokróc nélkül, egymás hegyén-hátán, vacogva, összebújva, mint a pusztai barmok.