1914. november 14.

A pokróc jó szolgálatot tett, nem fáztam. Meg lennénk elégedve helyünkkel, megtanultuk már lefokozni az igényeinket, de apró ablakok lévén a kilátásunk kevés. Felkuporodunk a priccs tetejére, s onnan sandítgatunk kifelé. A táj változatosabb, hullámosabb, a nap szépen süt, de a hó több, mint amerre tegnap jártunk. Egy nagyobb állomás. Széles, fedett peronja van. Kiszállunk, hogy lábainkat kissé kinyújtogassuk. Szibériából jövő ezredek állnak a másik sínpáron. Szokás szerint körülvesznek, s élénken érdeklődnek, hogy vajon „germanszki"-k azaz németek vagyunk e. Mikor mondjuk, hogy mi „vengerek" vagyunk, azaz magyarok, értelmetlen képpel bámulnak, erről a nemzettségről úgy látszik, még nem hallottak. „No, majd megismertek, csak menjetek a Kárpátokba" − biztatjuk őket barátságosan. Az is nagyon érdekli őket, hogy soká tart-e még a háború. Úgy látszik, már előre unják, hát még ha a frontra kerülnek!

Egy német telepescsaládból származó muszka katona nagyon hozzánk húz. Biztosít bennünket, hogy az első adandó alkalommal átpártol hozzánk.
Kenyeret veszek, s forró vizet szerzek csájának. Kocsinknak megvan az a nagy előnye, hogy a kis kályhán bármikor forralhatunk vizet, s a csája mindig készen van. Ha egy kissé fázunk, egy forró tea mesésen esik. Megtanultuk már azt oroszosan inni, úgy, hogy az ember a kezébe veszi a kockacukrot, s minden korty után egy csipetet leharap belőle. Így nagyon sokat lehet spórolni, egy kocka elég akár egy csajka teához is.

Feltűnnek az orosz pályaudvarok hatalmas arányai. Nagyon számosak a sínpárok, hatalmas a kocsipark, tágas rakodók, bő térségek, mindenfelé, látszik, hogy a föld nem oly drága erre, mint nálunk. A táj lakottabbnak látszik, talán termékenyebb vidékre értünk. Szebb, rendesebb faluk, pompázó templomok. Tüzelőnk kifogy, de nincs is hideg, s a fűtést abbahagyjuk.

Götz persze nem bírja a marhakocsit. Dr. Brüll orvos úrral társalog, forgolódik körülötte, mint bolygó a napja körül, ahányszor csak alkalma nyílik rá A doktor úr minden szellemes megjegyzése pompás derültséget varázsol fizimiskájára, s közben óránként egy evőkanállal szépen beadja neki, hogy az a bizonyos golyó, amely még egy régebbi párbajából kifolyólag a lábában fészkel, borzasztó kínokat okoz neki, ha pl. egy hideg marhakocsiban kénytelen utazni. Mi sem természetesebb, mint hogy doktor úr szorít neki valahogyan egy helyet a tisztek kocsijában, akiktől azután ezt a mesét megtudom. Kilencen maradunk így, s egy közlegény.

A Fütterungslehrét előszedem néha, ha egyhangúbb vidékeken járunk, s nagy passzióval lapozgatok benne. Estefelé változatosabb tájat érünk. Az erdők szaporodnak, festői völgyeléseket szel át a sínpár. A fák közt hatalmas tömegei fehérlenek a szűzi hónak. Erős viharok járhattak erre, néhol a hófogókat is feldöntötték és összehordták a havat, szeszélyes figurákat kavarva belőlük a bokrok köré. Megint a 25 kopek kosztpénzzel kell megelégednünk. Egy levelet adok fel Ferkó bátyámékhoz.

Kiev óta kellemetlen vendéget cipelünk, kivétel nélkül mindegyikünk a ruhatetűk seregét. Mindent megpróbálunk, de nincs rá mód, hogy megszabaduljunk tőlük. Eleinte keveset fogtunk, de mind jobban szaporodnak, s mind többet kell vakaróznunk. Délután rendszeres vadászatot tartok rájuk, s fehérneműm ráncaiból szép számmal szedek ki ebből az undorító féregből. Csípése nyomán roppant kellemetlen viszketés támad, s ha az ember többet vakarja, felsebesedik ott a bőr, és még kellemetlenebb következmények állnak elő.

A vacsorám egy füstölt hering. Inni lehet rá csáját rogyásig. Kályhánkhoz a szükséges fát és szenet úgy szerezzük meg, hogy az állomásokon kivált estefelé portyázni megyünk, s ami elégethető a kezünk ügyébe akad, az összeszedjük. A muszka nem ad elég tüzelőt, fagyoskodni pedig nincs kedvünk. A velünk együtt utazó legény nagy mester a „szerzésben", s az útitársak némelyike nem kevésbé, de vannak, akiket erre a mesterségre sehogy sem lehet használni. Vagy nyolc vasutas száll fel hozzánk egy állomáson, s jó darabig együtt utaznak velünk. (Ma már kétlem, hogy azok voltak, inkább élelmes muszkák, akik a hadifogoly-szállítmányok őreivel egyeztek meg a viteldíjban. Ti. egyenruhája egynek sem volt).

Az első szánkókat is ma láttuk, de igazi szánút még mindig nincs, néhol nagy sárban úsznak a szántalpak. Napnyugtakor köd száll alá, s nincs odakünn több látnivalónk; ilyenkor jobban megindul a csevegés, előkerülnek a harctéri élmények és az otthoni emlékek, melyeket áhítatos szívvel emlegetünk.