1914. november 15.

Az éjjel hűvös volt, néha, mert kis kályhánkat állandóan fűteni kellene, hogy a kocsi sok nyílásán kiszálló meleget pótoljuk, virrasztani pedig egyikünk sem akar. Szerencsénk, hogy a velünk utazó muszkák még kényesebbek, mint mi, s egy állomáson sikerül nekik szenet lopni, és azontúl szorgalmasan fűtenek. Még fel sem kelt a nap, már forralják a csájavizet, s körülülve a kályhát, hangosan diskurálnak. Ennek köszönhetem, hogy az álom az én szemeimből is elszáll, s egy napkeltében gyönyörködhetem.

A földet fehér hólepel födi, csak a bokrok s a ligetek fái sötétlenek rajta. A föld minden tarka színe az égboltra szállott. Bíboros izzásban ég a keleti látóhatár, és a tűzfelhők visszfénye csodás rózsaszínre festi a puha hótakarót. A cserbokrok rőt levelei bronz- és aranypompában csillognak. Oroszaink keletnek fordulva, hajadon fővel, hangosan imádkoznak. A hó birodalmába értünk. A vidék dombosabb, a szántókat erdők váltják fel, s hegy és völgy vastag hótakaróba burkolózva szunnyad. Bokrosok, irtások, hatalmas szálerdők váltakoznak a pálya mentén. A teljes fényében kiragyogó nap sugarai vakító sárgán csillognak egy-egy dombtetőn, s kékes árnyékok simulnak a völgyhajlatokban. A síkokon ugyancsak befútta az utat a hó. Helyenként szalmapóznák vannak letűzködve, azok nélkül senki fia el nem igazodna itt. A szűz havon keresztül-kasul nyúl-, őz- és egyéb vadnyomok kacskaringóznak igen nagy számban, egy-egy keskeny szánkónyom is szalad egy darabig a pálya mellett. A falvak a rengeteg hó alatt úgy megbújnak, hogy alig vehetők észre. A házak alig bírják a fehér terhet, s mintha össze akarnának roskadni alatta, egészen a földig görnyednek. Egy-egy mély vízmosáson a vihar csalóka hóhidat épített a két part közé. Amott egy liget fogta fel a szél erejét, s az meggyöngülve lehullatta mögötte a felkapott havat, úgyhogy egész hókazlak támadtak, másutt viszont nekiszaladt egy-egy partnak a szél, s kerek lyukakat vájt ki a fehér masszából.

Városhoz közeledünk, mert a szánkónyomok mind sűrűbbek, s több szánnal találkozunk. Egy ló van eléje fogva két rúd közé, feje fölött a jellegzetes muszka hajlított faigával. A kocsis állva hajt, vagy hasal a szánkóba tett szénán, hatalmas prémszegélyes bundában, s óriási birkabőr sapkában. A kis jármű egészen alacsony, s feneke is csaknem a havon csúszik. Ma már korán reggel ebédet kapunk, káposztalevest, s utána köleskását. Úgy látszik, a muszkák káposztalevesen, s köles- és hajdinakásán kívül nem ismernek más ételt. Tíz ember kap egy közös tállal, de ismét sikerül külön porciót nyerni csajkáinkba. Egy másik állomáson almát s perecet vásárolok. Vasárnap van, és az állomásokon sok a közönség. Szívesen ereszkednek velünk diskurzusba, akadnak köztünk ti. olyanok, akik ruténul, szerbül tudván egész jól meg tudják értetni magukat az oroszokkal. Egy városkánál azt mesélik, hogy ott nagyszámú cseh hadifoglyok vannak, kiknek egy része falvakban dolgozik, s igen jó dolguk van, jól érzik magukat.

Ebédre tejet veszünk. Fölforralni akarjuk, de összefut, pedig igencsak hideg az idő. Ebből aztán le lehet vonni a következtetést arra, hogy itt milyen higiénikusan kezelik a tejet. Délután sikerül egy jó csomó szenet összeszedni, s nem sajnáljuk a kályhától, úgyhogy rövidesen pokoli meleg támad a kocsiban. A szokásos délutáni vadászatot egyébként csak meleg kocsiban lehet végrehajtani, mert pőrére kell vetkőzni az embernek. Szokatlan látvány, fényképet érdemelne a komoly szakavatottsággal böngésző társaság. Van ugyan köztünk olyan is, aki nem veszi magának a fáradságot, hogy ilyen „kicsiségekkel" törődjön.

Estefelé tíz kopek vacsorapénzt osztanak ki köztünk. Egy zsebre való napraforgómagot vásárolok. A muszkák oly élvezettel csámcsogják ezt, szanaszét köpködve a héját, hogy azt kell hinnem, ez valami finom csemege. Különben melyik az az ennivaló, amit mi meg nem ennénk? Akár a fecskefészket is.

A Moszkva−Saratov gyorsvonat kerül el bennünket. Beesteledik, kocsinkban sötétség, csak a kis kályha tűzszeme villan meg néha. Nótára gyújtunk. Hála Istennek, már tudunk dalolni. Veszünk egy orosz napilapot. A Klinovszky, aki lengyelül beszél, de a muszka betűket még csak közös segítségünkkel bírja valahogy kiböngészni, fordítgatja a híreket. Sajnos azonban jóformán semmi újat sem tud a lap. Érdeklődéssel szemlélgettem ma a tehervonatok rakományát. Nekünk szokatlan dolgokat cipelnek vagonszámra, pl. fából faragott, hajlított szántalpakat stb. Éjfél előtt Penzában leszünk. Ez nagyobb város, s nem akarom átaludni az ott töltendő időt, azért köpenyemet a fülemre húzva, most próbálok egyet szundítani. A hóvihar néha alaposan meg-megrázza kocsinkat, és a meleget nagy szippantásokkal lopja ki tőlünk, de Penzáig sikerül az alvás. Reggelig a kocsiban maradunk, mondják ott az állomáson.