1914. november 16.

Hajnali négy órakor a kocsiajtót felrántja egyik kozák őrünk (újabban kozákokat osztottak be mellénk), s bejelenti, hogy még másokat vagoníroznak be hozzánk. Tiltakozunk ellene, abban a hitben, hogy a kozák muszka szokás szerint megint a maga szakállára intézkedik, és a kommandánshoz akarunk menni panaszra, de a fickó a kardjára csap, és nem enged ki senkit a kocsiból. Csakhamar megjelenik 13 szanitünk tömérdek cókmókkal, nagyobbára galíciai zsidók, mégpedig azoknak nem a beijedtebb, s alázatosabb, hanem a legarrogánsabb fajtájából. Roppant antipatikus pofák, rendelkeznek, követelőznek, pedig a tenyerünk úgyis viszketni kezdett, amint megláttuk őket, így aztán hamar kész a baj. Nem vádolhatnak bennünket.

Dr. Heumann akad össze velük először. Egy zugsführer feleselni kezd vele, pökhendi módon orvosnak hazudja magát. Heumann azzal tér napirendre a dolog fölött, hogy ezt az ügyet majd el fogjuk intézni ott, ahol kiszállásolnak bennünket. Kissé később Uitz kadétnak gyűlik meg a baja ezzel az alakkal. A Dienstreget tartja eléje, figyelmébe ajánlva az abban írottakat, de ez zsebre dugott kézzel felel vissza, hogy nem kíváncsi arra. Uitz ráordít, hogy álljon vigyázzban, de a fráter tovább is szétterpeszti lábait, s Uitzot „Rotzkerlnek" nevezi. Több se kell ennek, torkon ragadja és úgy rázza meg az ajtó felé lökve, de az csak a falnak esik, s onnan folytatja a köpködést. Uitz egy újabb mellport ad neki, mire egy másik rohan segítségére, és reprodukálhatatlan kifejezésekkel illeti Uitzot. Várjuk, hogy hozzá is nyúljon. Eddig ti. a priccs tetejéről csak nyugodt nézői voltunk a jelenetnek, de ha valamelyikük megüti Uitzot, csúnya csatát rögtönöztünk volna, mert így is nehezen bírtuk türtőztetni magunkat. A galíciaiak között azonban akad néhány, akik vitéz hitsorsosaikat visszaráncigálják, s az ügy egyelőre így elintéztetik. Uitz rögtön megy jelenteni az egészet a rangidős főhadnagyának, ki a másik kocsiban utazik, s aligha engedi feledésbe menni a dolgot.

Penzán délig fogunk állni. Sétálgatunk a vonatunk mentén, jólesik a mozgás a sok heverés után. Friss az idő, de kabátban tűrhető. Személyvonatok jönnek-mennek, s az utasok nagy szájtátással bámulnak bennünket. Errefelé kevesebb foglyot láthattak talán, hisz messze járunk már a fronttól, az Ural nyúlványai közt. Pár kozák járja végig kocsijainkat, órát akarnak venni, de nagyon olcsón. A civilekkel tud üzletet kötni a bakaság. A peronra is kimegyünk, s kíváncsiságból a várótermekbe is benézek. A muszka vasutakon négy osztály van, a negyedik a mienkéhez hasonlóan fűthető a priccsel ellátott marhakocsi. Ezen óriás batyukkal szokás (Szélmalom) utazni, afféle kofaszakasz, no meg a rekruták tömege is abban szorong. A peronon(?) itt is fel van állítva egy nagy állandó oltár, mint azt már más állomásokon is észrevettem. Visszatérve egy kozák észreveszi, hogy kiszöktünk, s Kleinnek kardjával jót húz a hátára. Ezekben a fickókban mintha egész más vér csörgedezne, mint a többi muszkában. Van bennük egy csomó magyaros, betyáros szilajság és harckészség. Szegrül-végrül tán rokonok is velünk, nem egynek nagyon jó magyaros vágású képe van. Nem is boldogulunk velük olyan könnyen, mint az előbbi jámbor őreinkkel. De talán éppen azért is kaptuk őket.

Tíz órakor kapunk ebédet, kozmás borsólevest és hajdinakását. Négyünknek jut azonkívül egy-egy óriási kenyér is. Lenne bár kisebb, de jobb. Aszalt szilvát vásárolok. Egy vonat érkezik besszarábiai menekültekkel, kiket Szibériába szállítanak. (A muszka kormánynak nagyon jól jött ez a menekülő sereg, hogy Szibériát megint benépesítse egy csomó földmívelővel. Ott ragadnak, és soha vissza nem jöhetnek.) Egy férfi nagy bámulatomra magyarul szólít meg a peronon. Bolgárnak mondja magát, aki Magyarországon is termelt valamikor zöldséget, s ott tanulta meg nyelvünket. Lehet. Én ezekben az alakokban mindig spiont sejtek, csak azt nem tudom soha, a miénk-e vagy az oroszé.

Végre elindulunk. A táj mind szebb lesz. A nap kisüt és beragyogja a hósivatagot, s új színeket varázsol. A messze erdő meleg barna foltja mögött az ég ragyogó kékje vibrál, majd hatalmas zöld fenyvesbe fut a vonat, deréknyi szálfák sora között. Megint nagy hómezők, pár elszórt bokor szomorkodik csak rajtuk, de odébb rozsvetést takar a fehér lepel, itt-ott élénkzöld foltokban villan elő, egészen az erdők aljáig húzódik. A terepnek valami különös alakulása van itt, nem látni hegyet vagy völgyet, s mégis valami óriási, lassan emelkedő hullám tetején járunk, mert roppant messzeségekbe látni a derült, kristálytiszta levegőben. Először nem is tudok magamnak számot adni róla, hogy mi ez, ami szemeim elé tárul, optikai csalódás-e vagy a délibábnak valami ismeretlen alakja. Falvak házait látom pompás éles körvonalakban a csillogó tarkaságban, holott egészen a látóhatár szélén látszanak. Aprók, mintha egy távcsövön fordítva nézném. Miniatűrbe festett pompás kis tájkép egy-egy részlet, de ha az egészet végigfutja a szem, szinte megszédül ennek a horizontnak végtelen méreteitől. Ismét valami mezőgazdasági gyár mellett futunk el. Mellette a major. A cséplőgép kint áll, de pihen, a keresztek pedig félig hóval födve bóbiskolnak a mezőn. Itt ugyancsak későn szokták befejezi a cséplést, karácsony táján, mint valamikor nálunk is divat volt, mikor még kézi cséppel ment a munka. Ismét fátlan, bokor nélküli hósivatag jön, s a baktereket kezdem sajnálni, akik ebben a hószaharában telelnek hosszú hónapokon által, elzárva minden emberi lénytől, a jó ég tudja hány kilométerre egy-egy falutól.

Egy állomáson az a kellemes meglepetés ér, hogy megint előléptetésben részesülünk: a marhakocsiba hurcolkodhatunk, melynek többi részében sebesültjeink utaznak, köztük nyolc birodalmi német is, szintén kórházból jöttek. Utóbbiak közt is van egy önkéntes. Ismét külön alvóhelye van mindegyikünknek, melyen hamarosan berendezkedünk. Már kifejlődött bennünk egy eddig szunnyadó érzék − villámgyorsan alkalmazkodni az adott helyzethez, s annak minden előnyös oldalát megfelelően hasznunkra fordítani, illetőleg hátrányait kiküszöbölni törekedni. Bevonulásunk itt is kellemetlenségekkel járt. Az eddigi bentlakók morogva fogadnak, mert a kocsit szanaszét lakták eddig, s most egymás mellé kell költözniük. Ebből szóváltás támad, Dr. Heumannak ismét valami gorombaságot mond egy baka, de lassan lecsendesülnek.

Mindenkinek külön helye van. A kocsi belseje úgy van beosztva, hogy a rajta végighaladó keskeny folyosótól egyik oldalra hosszabb padok vannak, három ülőhellyel, a másik oldalon ellenben csak egy-egy szembeeső ülőhely esik minden fülkére. Tehát úgy, mint a mi harmadosztályú kocsijainkban, de a folyosó nem középen fut végig. Ennek a beosztásnak az a nagyszerű előnye van, hogy a padok hosszúak, s egy személy jól kinyújtózva tud aludni rajtuk. Az a három személy, aki egy padon ül, egymás fölött alszik. Az egyik magán a sima fapadon, a második egy hasonló méretű felcsapható széles deszkán, mely nappal az alsó pad támlányához fekszik, s a harmadik egész fent, a mi csomagtartóinknál jóval magasabban levő harmadik polcon. Ez a három egyenlő fekhely oly távolságra esik egymástól, hogy a padon azért rendesen lehet ülni, s a második fekvőhely deszkája az ülők feje fölött pár ujjnyira van. Az egyes ülőpadoknál ezt a megoldást úgy érték el, hogy a két szemben ülő padja köré le lehet csapni az ablak alá felkapcsolt közdeszkát, s így áll nappal elő egy fekvőhely, s a 3. emeleten ugyanígy a második. A kocsik magasak, s szélesebbek, mint a hazaiak. Csomagjainkat, kabátjainkat elhelyezzük, felaggatjuk. Jómagam a legfelső helyre jutok, alattam Klein és Bodonyi. Meg lennénk elégedve, csak a kis kályhát sajnáljuk, melyen mindig készen állott a teavíz.

Ezt a kocsit forró gőzzel fűtik, a vonatba külön fűtőkocsik vannak bekapcsolva e célra, s a forró csövek éppen talpamnál futnak, ha fekszem; ez egy kissé ügyetlen dolog, mert álmomból nemegyszer felriaszt, ha hozzájuk érek. Fent a magasban pokoli hőség uralkodik, s egészen levetkőzve is meleg van. Pokrócomat leterítve − köpenyemet használva paplannak, s levetett ruhadarabjaimat párnának − szunyókálok el.