1914. november 17.

Túl meleg is volt a fekvőhelyen, mélyen alhattam. Arra ébredek, hogy vékony gyerekhangok suttogva csevegnek a kocsiban. Lenézve öt kis muszka diákot látok alant, 9–12 évesek lehetnek, velünk jönnek be a legközelebbi város iskolájába. Nagy bundákkal s óriási prémsapkákkal vannak ellátva, alig látszanak ki belőlük. Ébredező kollégáim beszédbe ereszkednek velük. Letornázva a magasból, elkérem földrajzkönyvüket, s atlaszukat tanulmányozni kezdem. Egyiknek van csak valami vasúti térképe, mely Szibériát is ábrázolja, s ebből végre megtudom, merre járunk. Szamara, Ufa, az Ural, Omszk. Egyelőre ez az útvonal érdekel. Rettenetes hosszú távolság, bennünket ugyan jó messzire helyez a muszka. Német olvasókönyve is van az egyiknek, de a tudományát nem akarja bemutatni.

A legközelebbi állomáson az a hír járja, hogy menázsi lesz, de csak forró vizet tudok szerezni teának, enni nem adnak. Egy vonat érkezik orosz sebesültekkel. Távolabb katonazenét játszanak, éspedig elég jól. Ki van írva az állomáson, hogy a hideg vizet a kolera miatt tilos inni, de azért isszák. Szép fehér kenyeret árulnak, errefelé a háborúnak már csak igen gyenge szelét érezhetik. A vidék dombosabb már. Másik vonattal egy csomó hadifogoly ér utol bennünket, köztük 30 birodalmi német. A németek soha sincsenek oly tömegesen, mint a mi hadseregünk foglyai. Talán másfelé viszik őket, de valószínűbb, hogy nincs köztük annyi áruló, mint a mi nációink közt, s a hadvezetésben sem csinálnak annyi baklövést. Varsó körül fogták el őket. Balról nagyobb, meredek dombok kísérnek további utunkon, ezeken rendesen bekerített gyümölcsösöket látok végre, jobbról alant pedig a Volgának számos ága csillog. A nap szembesüt, s a befagyott folyóágak vakítóan villognak.

Messze a látóhatáron az Ural hegycsúcsai kéklenek felénk a napsugaras, tiszta időben. A parton óriási sóraktár. Hajókon hozzák vagy viszik a sót, ezek most befagyva pihennek a part közelében. Tömérdek kocsi várakozik, s hordók százait látjuk egymás hegyén-hátán. Besózott hallal vannak tele, ez is nemzeti eledel muszkáéknál (ruszli). Kíváncsian lesünk előre. Őreink szerint a Volga hídján leszünk hamarosan. Lent a kisebb-nagyobb folyamágak közt egész szigetcsoportok. A sima hóból fűzligetek vesszősűrűje barnállik elő, a Volga hátán hatalmas jégtorlaszok, jégláncolatok, egy-egy szélesebb ág közepén sötéten fodrosodik a víz keskeny csíkja. Még egy nagyobb állomást érünk, Batrakot. Ismét teázást rendezek, egy 5 kopekes almás lepénnyel téve fejedelmivé a lakomát.

Végre feltűnik a távolban az óriási vashíd. Szürkén rajzolódik bele a havas háttérbe, de körvonalai mind gyorsabban erősbödnek. Egy kis állomásnál megállunk. Errefelé is csupa faházból állnak a községek. Sötétre barnult fatörzsek képezik a falakat, csak az ablaktokok rámái vannak különböző tarka színekre pingálva. A bádog erre drágább lehet, mert a tetők is jobbára deszkából vannak, kivéve persze a tarkabarka templomot, arra itt sem sajnálták a pénzt. Nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy ezek csak holmi szükségbarakkok, csak nyaranta lakott bódék, így messziről oly ideiglenes a kinézésük.

Rászaladunk a Volga hídjára. Ez hát itt mélyen alattunk a muszkák híres folyója. Lassan kúszik előre a vontat. A folyó a közepe táján elsekélyesedik, itt-ott föld bukkan elő, a partvidék szabályozatlannak, vadnak látszik, apró nádasok, buckák, bokrosok; lejjebb, a part mellé kikötve egy csomó tutaj és hajó alussza téli álmát a jég közt. A parton valami emberlakta hely, de falunak nem lehet nevezni, össze-vissza szórt kunyhók, kalibák: halászok vagy kubikosok összecsapott vityillói. A remek hólepelbe élesen belegázolt mély ösvények vezetnek a kunyhókhoz, jelezve, hogy most is vannak lakóik. Egyik-másik füstöl is. Túl rajtuk szénaboglyák emelkednek, félrecsapott hósisakkal fejükön, a víz ellen kis árokkal, talán a szarvasmarhák ellen pedig néhány ágból összetákolt kerítéssel körülvéve. Még messzebb pár szélmalom álló szárnyakkal. A folyó legmélyebb helyén, ahol a vízsodra a legerősebb, keskeny szabad csíkon lélegzik a Volga. Tizenkét óriási kőlábat olvastam meg. Tovább egyhangú hósivatag következik, s inkább egymás közt szórakozunk, mint a vidékkel. Két kedélyes muszka őrünk, tele életvidámsággal s kópéságokkal, fegyverfogásaikat mutogatja, s nagyokat röhög hozzá. Többek közt a „Tűz!" kommandóra történő fogásokat is mutogatják. Erre egy bajtársunk nevetve kikapja egyiknek a kezéből a fegyvert, s kézzel-lábbal kezdi magyarázni, hogy „ezt ugyan így tanultátok, de a harctéren másként csináljátok ám". Azzal letérdel, fejét nyaka közé húzza, rettentő ijedt képet vág, szemeit becsukja, a fegyvert az ég felé irányítva kezdi húzgálni a ravaszt. Óriási derültség kíséri ezt az élethűen előadott jelenetet. A muszkák is megértik, mit jelent, harsogva röhögnek, összes fogaikat mutogatva. Azonban tagadni nem próbálnak.

Jól bedurrantott ma a fűtőnk, irgalmatlan meleg van. Naplómat írogatom, leveleket fabrikálok, közben a napraforgómagot rágicsálva és prüszkölve. Előszedem a harctérre kapott leveleimet, s olvasgatom őket ismét és ismét, szóval van időnk, ráérünk nagyon. Valakinek egy pakli muszka kártyája van, csak pasziánszozni tudunk vele. Hol egyikünk, hol másikunk rakja, s ha a feltett kérdésre nem jó választ kapunk, elölről kezdjük, míg kijön. Nekem azt jövendöli a kártya, hogy két héten belül hírt tudok adni haza. Gazdaember létemre soha ebben az életben ennyi szabadidőm nem volt, de soha nem is lett volna. Eleinte nehezen is találom bele magamat, mindig valami lelkiismeretfurdalás-féle érzés gyötör, mintha valamit mulasztanék, de idővel egész szépen belegyakorolom magam a naplopásba. Megnyugtatom magam, hogy a harctéri szenvedések után megérdemlünk egy kis vakációt. Még sokat beszélünk a harctéri eseményekről, egy-egy ütközet, egy-egy roham borzalmairól. Német bajtársaink a francia frontról adnak elő csúf históriákat. Egyiküknek igen érdekes lövése van. Rajvonalban fekve kapta a golyót, s az pontosan az orra nyergén hatolt be, végigfúrta a válaszfalat, alul kijött, átfúrta a felső ajkat, majd az alsót, anélkül, hogy a fogaknak a legcsekélyebb bajuk esett volna, átfúrta az állat, s úgy szaladt a földbe.

Kezdjük magunkat beleélni a vasúti életbe. Vagy egy-két hétig utazhatunk még, berendezkedünk hát ehhez mérten, s mint kultúremberekhez illik, iparkodunk valamit idevarázsolni az otthonból, Európából, melyet holnap már elhagyunk, de vajmi rosszul sikerül ez. Nekem a német szakmunkám adja vissza a hazai légkört, a bajtársaknak meg a kártya és egy téma, amely már nem a harctériek közül való. Irodalomról, művészetről de régen nem szóltunk, be jól esik visszaszállni a hazai tárlatok, könyvek birodalmába! „Rekontra, szubkontra!"  − hangzik a harci kiáltás az egyik sarokból, és kibicek hada veszi körül menten a hadakozó feleket. A kártyások az állomásokon sem igen teszik le a lapokat, s nagyjából igazuk van, egyik állomás csak olyan, mint a másik. A többség azonban − s én ezekkel tartok − amint megáll a vonat, már kilódul a kocsikból, és a csajnikokkal a forró vizet rohamozva vagy a kofák körül próbál szerencsét. Pár nappal ezelőtt még nem mertünk kiszállni, míg őreink engedelmet nem adtak, de most már nem vár senki arra. Jámbor muszkáink úgy jártak velünk, mint a kacsafiókákat őrző kotlós, már jobban ismerjük a dörgést, mint ők. Teázunk, alszunk, alszunk, teázunk, míg a nap megint lebukik arra messze a front felé. A magasban lakók néha nyakon öntik a forró teával az alattuk lakozókat, mert mindenki a maga vackában akarja élvezni a muszkák italát, a csajnikkal pedig nem könnyű feltornászni a harmadik emeletre.

A tájék egy darabig elég változatos, aztán egyhangú, sima vidék jön, a Volga óriási síkja. A havat elfútták róla a szelek, végtelenbe vesző fekete barázdák milliói forognak körülöttünk, hogy beleszédül a szem. Nagyon termékeny vidék lehet: ahol a szántókat rétek váltják fel, oly sűrűn állnak a hatalmas szénaboglyák, el egészen a messzi határig, mind kisebbé olvadva, hogy bámulnom kell. Sok állatjuk lehet, a harctértől való távolság is oly nagy, hogy nem fogyott belőlük sok, olcsó is az állomásokon a pecsenye. Egy sült csirkéért negyven kopeket kérnek. Sajnos azonban már csak igen csekély számú negyven kopekek fölött rendelkezem, s meg kell elégednem a pecsenye szagával. 5 kopekért vesztegetik a szilvás és almás lepény darabját.

Pukkasztó meleg van kocsinkban, ezen végre úgy segítünk, hogy a dupla és ki nem nyitható ablakok belső tábláit lecsavarjuk, s a külső ablakon néha-néha egy kis friss levegőt bocsátunk be. Este hét órakor a nagy fényár az égen jelzi, hogy nagyobb városhoz közeledünk. Ismét egy nagy hídon robogunk át. Nem csekély csodálkozásunkra azt halljuk, hogy megint a Volga fölött járunk, mely egy hatalmas kanyarulatot képez, s így kerülünk ismét hozzá. Samara állomásán állunk meg. Hatalmas, modern pályaudvara van, mindenütt rend és tisztaság, s kozák őrökkel van szerencsénk találkozni, akik hamarosan odahúznak, ha valaki nem úgy csinál valamit, ahogyan ők akarják, ilyenformán az egész plennitársaság igen illedelmesen viseli magát. Kenyeret osztanak ki köztünk, s menázsit is kilátásba helyeznek, de ez oly későre érkezik, hogy közben mindenki nyugovóra tér.
Kosztpénz nincs! A pályaudvari levélszekrénybe dobom Édesanyámnak s Margitnak címzett két levelemet, a berni vöröskereszt főcímével látva el azokat, abban a reményben, hogy így semleges államba irányítva célhoz fognak érni. Sokáig állunk még, így a nyugvó ágyban pompásan szunnyadunk el.