1914. november 20.

Későn kelünk, kábult fővel, mert a meleg pukkasztó, s meztelen hátamon a veríték csorog. A vidék még mindig sík, de úgy tetszik, lassan, egyenletesen emelkedik. Elég sűrűn lakott, a falvak gyakoriak. Gyönyörű fiatal fenyvesen futunk át, mély hóval lepett tisztások és szántók váltakoznak, s mikor a köd felszáll, a távolban megint erdővel borított nagyobb hegyek lesznek láthatók. Ott a messzeségben a nap is süt, a domború hegyhátak sárgán villognak a violás árnyékok mellett, s mögöttük az égen komor, sötét felhők úsznak izzó aranysárga glóriával szegve. Az erdők országa közeledik. Ezt a szembejövő tehervonatok rakománya is elárulja. Mindenféle farönkök, faszén, kerékbe hajlított, kifaragott fa, dongák, szántalpak, valami fának orsó alakú gyöngyökbe csavart háncsa, mit talán valami házipari munkára alkalmaznak. De látunk itt igazi muszka élelmiszervonatokat is. Megnyúzott egész és fél marhák csonttá fagyva, nyitott kocsikba hajigálva utaznak a front felé, s az égnek meredő, dérlepte marhalábszárak tömege fölött két birkasapkás muszka trónol óriási bundákba süllyedve. Csak az orruk hegye és fegyverük mered ki belőle.

Sok apró állomás következik, gyakran állunk meg. Kis faluk feküsznek mögöttük, de a házak formája nem gazdálkodó lakosságra vall, inkább kereskedő- vagy iparosféle emberek épületeinek látszanak. Lassan a hegyek közé érünk, a völgy megszűkül, az irtásokkal erdők váltakoznak, fokozatosan fogynak a szántók, s szaporodik az erdő. A fehér hólepel fölött szürke az ég, csak messze, a hegyek fölött hasad meg néhol, ott aranyszínben ragyog, odébb kékbe olvad, meg finom rózsaszínekkel keveredik. A tisztásokon szénaboglyák állnak, itt is muszkamódra bekerítve. Szénahordó szánkók csúsznak csigamódra egy erdei úton. Nyíresen fut át vonatunk. Megcsodálom a hatalmas fehér törzsek fenyőhöz hasonló, nyílegyenes, pompás növését. Valami előttünk ismeretlen nyírfajta lehet. Ezt is szeretném hazatelepíteni. Hegyalján, erdők közt húzódik meg a következő állomás. A formás és szolidan épült házak, a nyílegyenes, masszív kerítések rögtön elárulják, hogy nem muzsik tervezte őket. Fűrésztelep vagy bánya lehet itt. A völgy fölött drótkötélpálya húzódik.

Ma szomorú napom van, az utolsó háromrubelesemet kell felváltanom. „Ej, menjünk legalább vígan tönkre" − gondolom elkeseredve, s egy fél font mézeskalácsba ölök menten 15 kopeket. Hej, de milyen régen nem ettem mézeskalácsot! Egészen hazai íze van, tea mellé, Lucullus se kívánhatna jobbat. Eddig nem sok fenyőt láttunk, de most eleinte lombfákkal keveredve, majd kisebb-nagyobb foltokban mind sűrűbben lép föl. Vidám zöldje elűzi a hó egyhangúságát, és az impozáns, remek szálfákat nem győzöm csodálni. Ez is valami előttem ismeretlen, hatalmas, magasra növő fenyőfajta. Megint csak kedvem kerekedik a magját hazavinni. Egészen összeszűkül a völgy, egy hegyi folyó partján kanyarog tekervényesen. Előre alig látni egy puskalövésnyire. A folyó sebes vizű, kristálytiszta, a fenekén levő hatalmas köveket jól látom, de a part mentén, ahol nem bukdácsol, jégpáncél borítja. Két férfi foglalkozik egy helyütt a kivágott lékek körül, halra vagy vidrára vetnek horgot.

Egy-egy fordulónál kitárul előttünk az Ural panorámája, több havas, erdős hegyláncon röppen végig tekintetünk, de pillanat múlva ismét árnyas, szűk völgyben bujkálunk tovább. Este fél hét tájban egy kis állomáson káposztaleves pár darabka hússal a vacsoránk. Malmozással, s damenjátékkal töltik az időt a pajtások, ehhez még mi meg tudjuk szerezni a hozzávalót. Orosz újságot is kerítettünk, s néhányan, akik a rutén vagy szerb nyelvet pedzik, megkísérlik a fordítást. Feszült figyelemmel lessük a lassan megszülető híreket. A németek előnyomulásáról van szó, a három angol hajó sérüléséről, ha ugyan a fordítók nem tévednek. Valami nagyon nem bízunk bennük. Vladivosztoki ezredekkel ma csaknem minden állomáson találkoztunk. Szó van róla, hogy nem Omszkba megyünk, amint hírlett, hanem még jóval tovább, Szibéria belsejébe.