1914. november 29.

Arra ébredek, hogy hosszú vashídon dübörgünk keresztül. Még mindig hegyek között járunk, de a Krasznojarszk közelében számosabb kulturált földek ismét megfogytak, vadabb s elhagyottabb a táj. Mindenen vastag hótakaró fekszik. Úgy halljuk, 500–600 méterrel magasabban járunk, mint tegnap. Szép, csendes, derült, napos időnk van. A hőmérő egy állomáson 15 fok Reaumurt jelez, de egy cseppet sincs hideg.

Ma ismét kosztpénzt kaptunk, s az ezzel járó tülekedés a kofák sátrai körül megismétlődik. Két bakánk hajba is kap, s büntetésül parancsnokunk fűtetlen kocsiba záratja őket. Parancsnokunknak úgy látszik, jólesik a velünk való diskurzus, mert ismét felkeresi kocsinkat, s megint mesél egyet-mást Szibériáról, folyóinak lazacban való roppant gazdagságáról, páratlan vadászterületeiről stb. Remélem, nem akar gusztust csinálni a szép Szibériához, s belőlünk szibirjákokat faragni.

Az állomásokon bakáink olyan életveszélyes tolongást csinálnak a forró vizes bódék körül, hogy a leforrázást elkerülendő, inkább lemondok a teáról, s csak estefelé sikerül egy állomáson fél liter tejet, két darab süteményt és tíz kopekért kolbászt vásárolnom.

Estefelé a hideg már 19 fok Reaumur. A peronokon óriási, földig érő, kívül-belül prém bundákban ácsorognak a muszkák, s a mi vékony csukaszürke posztónk ezekkel sajnos sehogy sem bírja a versenyt. Tánccal és teával igyekszünk pótolni a meleget. Egész éjjel erdők közt járunk. A vidék gyönyörű, s az urali tájakat juttatja eszembe. Oszlopos fenyőkből álló rengetegek, mély szakadékok s fél méter vastag, ragyogó hószőnyeggel borított hegyoldalak.