1914. november 30.

Hosszú ideig állunk éjjel egy nagyobb állomáson. Kikukkantok, s lovakkal és szénával megrakott vonatokat látok a síneken. Talán azért tartunk ily nagy pihenőket, hogy minden éjjel pár órát zavartalanul alhassunk, de ebbe beleszólnak a kedves kis tetvek is, akik a kompánia egy bizonyos hányadát alvás helyett mindig vakarózásra kényszerítik. Végre virrad. Még mindig erdők közt járunk. Óriási erdőtüzek pusztíthattak erre, mert hosszú darabon elperzselt, lombtalan fenyőtörzsek szegélyezik utunkat. Köztük azonban már az új élet hirdetői, buja tömege a friss zöld fenyőcsemetéknek emelkedik a roppant hótömegek alól. Szürke napunk van, csak egy hegytetőre nyílik kilátásunk, s messzi, havas hegygerincekre, melyeken a napfény ragyog.

Egy idő múlva azonban kisüt a kelő nap, és minden átmenet nélkül, vakító ragyogással ömlik el a hótakarón. Hosszú, éles árnyékok rajzolódnak a fehér mezőre, melyek a legkisebb hóbuckát is plasztikusan emelik ki abból, s a szántalpak párhuzamos vonalai mint sötét, mély karmolások tépik meg a hóleplet. Ha a szánkónyomok szaporodnak, már tudom, hogy valami nagyobb helység közellétét jelzik. Egy városka kerül ismét utunkba, melynek piaca közel esik az állomáshoz, s ezt ki is használjuk. Megostromoljuk az eladókat, az üzleteket, s végre mindent sikerül bevásárolni, amit csak kívántunk. A füstölt lazacnak, mely Európában drága csemege, itt 20 kopek fontja, úgyhogy ma azt a luxust is megengedhetem magamnak, hogy lazacot vacsorázzak.

Naponta oly távolságot járunk meg, mint Magyarország határai, s így minden napon más és más viszonyok közé jutunk, más földrajzi és gazdasági területek nyújtanak új és új látnivalót. Eddig napraforgómagot ropogtató muszkák köpködték tele a peronokat a szürke maghéjakkal, most valami fenyőmagot ropogtatnak, s annak mogyorószínű héjai hemzsegnek mindenütt. Persze ezt is megkóstoljuk, s a mogyoróra emlékeztető, fél babszem nagyságú olajos mag, melyből pár kopekért vesztegetnek egy pohárra valót, hamarosan megleli köztünk is a maga publikumát. Ropogtatjuk, mint a pattogatott kukoricát, ami elég unaloműző foglalkozás így utazás közben.

Remek naplementénk van. A nap mint óriási, vérvörös korong száll le lassan a látóhatár mögé, millió színnek minden árnyalatát szórva fel a felhők csapatára. Alatta egy messzi fenyvesnek keskeny sötétzöld vonala hasít bele a végtelen rózsaszínű hómezőbe. Mind hosszabbak és mind sötétebbek lesznek azon az erdőszéli árnyékok. Egy nyíres kerül közénk és a lebukó nap közé. A fák törzseire az alkony árnyéka borul már, de az erdő mélyéről átcsillog köztük az aranyló égbolt, mintha sűrű vasrostélyon át egy aranyolvasztó kemencébe tekintene káprázó szemünk. Hűl a kemence, színét veszti lassan az arany, a fény és csillogás elmúlik, elszáll, s megint elmúlt egy napunk.