1914. november 9.

Mihelyt világosodik, felkelünk. Derült, napos idő van, s a kocsi ablakain letörölve a páraréteget, a tovaszaladó tájat nézegetjük. Fehér dér fedi még a földet, nem színes a kép, barna, mint egy linóleummetszet. Friss szellő fújdogálhat odakünn, a falvak szélén nagyon vígan, szaporán forognak a szélmalmok szárnyai. Ismét pár tarka templom, jobbára világoszöld toronytetőkkel, aztán egy major mellett futunk el. Az udvaron cséplőgép, éspedig alighanem magyar, egészen a mi típusunk. Fapaták, istállók, mint a mieink. Fát erre is igen keveset látunk. Pár nyír és nyár, meg fenyők. Nagyhangú síkság, semmi változatosság.

9 óra körül nagyobb állomást érünk, ahol hosszabb ideig állunk, s ellátjuk magunkat a potya forró vízzel. Elkészítem a reggeli teámat. Végre, végre a muszkától pénzt is látunk, s tegnapi elmaradt élelemért fejenként 17 kopeket fizetnek. Az első pénz, ami a cár atyuska pénztárából a zsebembe kerül. Amint a nap emelkedik, mind kellemesebb lesz az idő, s a nap oly melegen süt, hogy kinyitva a kocsiajtót, onnét gyönyörködünk a verőfényes tájakban. Végtelen messze nyúló alföld, sima, mint az asztal, csak itt-ott szakítja meg síkját egy-egy szélmalom, egy-egy nyárfa- vagy csererdő. Valami nagy uradalom terül el itt, óriási táblákat látunk gőzekével felszántva, de tarló is sok van még. Egy majorban cséplőgép dolgozik. Gémeskútjuk, szalmakazlaik szakasztott olyanok, mint a mieink. Egy állomáson uradalmi fogatok répaszeletet hordanak tarka ökrökön. Egy hatalmas lóbabtáblát is látok.

Levélíráshoz ülök, az a szándékom, hogy Kijevben ezeket valahogyan feladom. Az állomáson bevásárolok megint. Két tojás (3 kop.), fél font kolbász (12 kop.), két alma (2 kop.) és valami almás lepényféle tészta (2 db. 5 kop.) kerül a borjúba. Az utóbbi igen jónak bizonyul. Kapható még sült hal, hallal töltött lepény, mit a muszkák úgy esznek, hogy a szálkákat prüszkölik evés közben, hallal töltött barátfüle (1 kop.), tej, szalonna (fontja 30 kop.). Bakáink a 17 kopekek birtokában megrohanják a kofákat, s mindent felesznek.

Meg-megállunk, itatunk, s lassan besötétedik, de Kijevtől még mindig jó távol lehetünk. Egy állomáson másfél órát pihenünk, onnan 5 verstre mondják. Végre megindulunk, s csomagolni kezdünk, mert Kijevben kiszállunk. Pedig igazán szívesen utaztam volna tovább. Semmi baj itt a vonaton. Kijevben ellenben a tisztektől el fognak bennünket különíteni, s nem a legjobb kilátásokkal nézhetünk a következő napok elé. Az ég világos, jobbra előttünk Kijev lámpáitól, s pár perc múlva 4-5 emeletes házak világos ablaksorai tűnnek fel mellettünk: beérkeztünk. Fél órát még állunk kint a rakodóknál. Tülkölő mozdonyok tolatnak előre-hátra, kocsizörgés, kiabálás, a nagyváros lármája, melytől úgy elszokott már a fülünk.

Kiszállítanak bennünket. Először a mi kocsinkat, aztán a szanitéceket, s végül a kb. 700 főnyi legénységet. Gyalog indulunk neki a városnak. A külváros sötét, de annyit látok, hogy 4-5 emeletes, egészen modern bérpaloták mellett alacsony viskók éktelenkednek, az utca piszkos, s a kövezet gyalázatos és közte fű nő, csatornázás nincs. A városbeliek megbámulnak bennünket, különösen a hölgyek kíváncsiak, s futtában azt is megállapítom, hogy aránylag sok csinos van köztük. Igen sok az egyenruhás férfi, mintha minden hivatalnak uniformisa volna, s minden kölyök fején a muszka tányérsipka éktelenkedik. Villamoshoz érünk. Ugyanott van a fiákerállomás is. Két rubelt kérnek a kaszárnyáig. A tisztek két kocsit felvesznek, egyet Kenessey, egyet a postásgenerálisunk, kinek Götz egyszerre legjobb barátja lett, úgyhogy vele együtt kocsikázik be, a többiek mind gyalog mennek.

Hegynek kapaszkodunk. Többemeletes, újnak kinéző épületek előtt rozoga fapalánk, a másik előtt jegenyefák sora, közben itt is rozzant viskók. Pár tükörablakon át modern bútorokat látok, szép úri lakásokat, néhol ízléses függönyöket, de feltűnik, hogy függöny alig látható. A házszámok a kapun üvegre vannak festve, s mögötte lámpa ég. Most völgynek fordulunk. Talpam már sínyli a buckás kövezetet. Valami széles, szép körútra jutunk ki − itt viskók nincsenek ugyan a modern épületek között, de igen sok vén ház akad köztük. Ugyanilyen feltűnő az ellentét az üzletek között is. A legcsillogóbb portálok mellett a legrozogább kirakatok.

Megint mellékutcába térünk, s ismét hegynek mászunk. Egy mozi lámpái világítanak csak ebben a sötét mellékutcában, a szokások hajmeresztő plakátok csalogatják a publikumot. Felérve a tetőre, végre egyenes úton mehetünk, úgy látszik, valami fennsíkon vagyunk. Az utcák igen sötétek. Egy hölgy s egy úr jönnek szembe velünk. Felismerve bennünk a plennit, megfordulnak, s velünk tartva németül szólítják meg Lehoczkyt, s végig mellettünk maradnak, mit sem törődve őreinkkel. Kijevben élő németek. Szorongva érdeklődnek, hogy hol fogtak el bennünket, és mit tudunk a frontról. A férfi szivarért fut be egy kis trafikba, hogy valamivel kedveskedjen, a nő kétségbeesve, csaknem sírva fohászkodik, hogy mi lesz Németországgal. Valami okból nagyon sötétnek látja a helyzetet, s mi bizony nem sok vigasztalót tudunk mondani, hisz alig hallottunk valamit elfogásunk előtt a frontról. (A mazuri győzelmekről fogalmunk sem volt, s nem hallottuk még Hindenburg nevét).

Még sötétebb utca jön, s itt megállunk a vár egyik bejárata előtt. „A magyarok Kijev vára előtt" − gondolom magamban, Vágó Pálnak egy festményére emlékezve, mely lóháton ülő őseink előtt a térden hódoló kijevieket ábrázolja. Egy kicsit biz leszálltunk a lóról. Egy kis kapu nyílik először, aztán egy nagy, s egy előudvarra érünk. Disznóól s pajta némi békés színezetet kölcsönöznek a sötétben egyébként komor környezetnek. Rendesen felállunk, miközben a hosszú német zászlós összekap egy zenész őrmesterrel, aki vöröskeresztet hord most a karján − hogy milyen címen, az a múlt titka −, s roppant szemtelen hangon felesel. A tisztekkel egy nagy szobába megyünk, mely azonban máris zsúfolva van ágyakkal, s ezek közt üres alig néhány akad. Roppant fülledt a levegő. Az öreg postás bajtárs, ki előttünk érkezett meg kocsijával, részvéttel tudatja, hogy még a kadétokat is kiteszik a legénységhez. Magam csak örvendek ezen, mert remény van rá, hogy így ott is többedmagunk leszünk intelligens emberek, és annál könnyebben viselhetjük sorsunkat.

Éjjel 11 óra felé járhat. Várakozunk, hogy valahova elvezessenek, ahol ledőlhetünk. Götz persze odabent van a tisztek szobájában, az öreg postás titkárává szegődött, s még eddig nem lökték ki, tehát fekvőhely megszerzésén töri a fejét, ahogy ismerem. A tiszteket egy pár pucer szolgálja ki, egyik közülük már régebben itt van, s a helyzettel ismerősnek látszik, nem valami rózsás képet fest az itteni hadifogolyéletről. Szerinte minden kincstári dolgot el fognak szedni tőlünk. Borjúmat kéri, azzal az indoklással, hogy úgysem tarthatom meg. Ez is egyike az élelmesebb bajtársaknak.

Végre jő egy muszka egy lámpával, s maga után hív bennünket. Átbotorkálunk egy nagyobb udvaron egy épülethez, melyet árok vesz körül. Hidacskán átjutunk ezen, s a kapun át lépcsőkön folytatjuk lefelé az utat. A vár kazamatáiba visz bennünket ez a bitang, gondolom elkeseredve, mert ilyen lakásról eddig csak regényekben olvastam, s fantáziám dohos szalmafekhelyeket, patkányokat, penészes kenyeret és tüdővészbacilusokat festeget elém. Szerencsére ennyire egészen nem jutottunk, de sokkal fényesebben se lehet nevezni legújabb lakásunkat. Eddig hasonlóban nem volt még részünk, az bizonyos.

Először a nyers hús szaga csapja meg orromat. Remélem, nem emberhús, csak a vágóhíd vagy húskamra illata. Egy bolthajtásos, nagy és széles teremszerű folyosón, a hideg köveken egy csomó hadifogoly fekszik, üldögél, nyilván mert aludni azon nem képes. Innen benyit a muszkánk egy ajtón át egy másik terembe, melyben pislogó lámpa fénylik, s a levegő meglehetősen fülledt, valószínűleg fűtve van. Magunkra hagy. Amit szemünk jobban megszokja a félhomályt, a pince boltozata alatt, a fal körül 12 katonai vaságyat pillantunk meg. Mindegyikben egy-egy alak horkol. Két pinceablak nyílik egészen fent, a boltozat alatt, s egy hosszú asztal két megfelelő paddal áll ezen az oldalon. Néhány alak felpislant, s egy őrmester, aki tolmácsként szerepel itt és egy sötét bordó hálóingben levő bajtárs fel is ülnek, s beszédbe elegyedünk. Szívesek hozzánk, úgy tetszik, örvendenek, hogy új embereket látnak. Utóbbi Klein Sándor tényleges önkéntes, illetve medikus, ácsi fiú, kinek nagybátyjával üzleti összeköttetésben állott gazdaságom (Kiscell). Szívesen elbeszélget, s mint meglehetősen régi lakó, sok hasznos tudnivalót közöl. Kórházból került ide, ahol vérhasban feküdt. Intelligens fiú, s szimpátiámat azonnal megnyeri. Meséli, hogy a muszka itt mindent elszed a hadifoglyoktól, amit azoknak eddig sikerült elhozniuk, csak éppen a testen lévő ruhát hagyja meg. Sőt, a nem kincstári dolgokat is el szokták venni, pl. téli ruhát, borotvát stb. Erre rögtön kipakolok, s Gilettemet és egyéb féltett dolgaimat Klein ágyában eldugom, egy éjjeli vizsgálatra számítva, azután sátorlapomat a padlóra terítve, az arra helyezett pokrócon Bodonyival kettesben lepihenünk, csak a bakancsot rúgva le. Bodonyi,mint afféle bohém, aki nem gondol a holnaputánra, már a harctéren elhagyta valahol a pokrócát, most meg kell neki „pokrócra kéredzkedni". Fejem alatt az öreg borjúval hamarosan elalszom.