1914. október 10.

Hajnalban kelünk, szobám valóságos gőzfürdő. Az ablakok párával lepettek. Egészen kivilágosodik, és még mindig nem zavarnak bennünket. Kellemes állapot. Tegnap reggel óta nem ettünk, és most egy negyed kenyeret kap mindenki. Rengeteg tömeg vizet fogyasztunk, az okát nem is tudom nagyon megmagyarázni. Megmosakszunk kényelmesen. Ránk fér, mert utoljára még szép Magyarországon mosakodtunk. Azután a fegyvert tisztogatjuk, varrogatjuk. Az idő megenyhült. A nyitott ablakon friss, de nem barátságtalan levegő áramlik be. A hó mindenütt olvad, és a sár még nagyobb és még hígabb, mint tegnap.

A konyhát jelzik. Kint van valahol az országúton, ahol rettenetes pocsolyában tömérdek szekér és egy csomó századkonyha torlódik egymás mögött, és csigamódra meg-megállva, meg ismét elindulva tolonganak Turka felé. Végre felfedezzük a mi konyhánkat is. A szakács éppen merni kezdi a levesporciókat, mikor hadnagyunk megérkezik és az egészet kiönteti, mert már tegnap óta áll megfőve és megsavanyodott. Meg kell elégednünk a második üstben levő csaknem hideg feketekávéval, melyben még cukor sincs. Ebből is csak fél-fél porció jut. Ismét a koplalás jut.

Zászlóaljunk délután két órakor indul ki Turkáról. Oly óriási a sár, amilyenben eddig nem volt részünk. Egyik bakancsomba még a városban felül lottyant be a híg lé, és szépen szörtyög minden lépésre. Az országúton néhány kilométernyit haladunk, azután ezredünk jobbra tér egy dűlőútra, mely a hegyek közé vezet. A híg sarat kövér, ragadós massza váltja fel. Egész futball-labdákat rugdalunk le a bakancsról. A hegyoldalakon még ott a fehér lepel, csak a fenyők zöldje élénkíti a tájat. Az út menti földeken lassan olvad a hó, a barázdák fekete háta itt-ott már kibukkant alóla. A levegő csendes, valahol nagyon messze ágyúk morognak, de az is lehet, hogy hallucinálok. Előttünk a völgy szájában egy kis falu faházai sötétlenek. Odaérünk, de a lakók nem sietnek felénk. Minden kihaltnak látszik. Csak pár csirke sétál az utcán, ezeket hadnagyunk parancsára megrohamozzuk és elfogjuk. Erre már előbújnak a rusznyákok, és a kárpótlásért tartják markukat, amit természetesen meg is kapnak, lévén ők honfitársaink. A falu szűk völgyben fekszik, közepén a megszokott hegyi patak bukdácsol sziklamedrében. Végigúszva az egyetlen utcát, a falu túlsó kijáratánál megáll a század.

A közeli házakba tized-huszadmagunkkal beszállásoltattunk. Tisztjeink és az orvos urak a görögkeleti paphoz szállnak. Szerencsém van, mert rajunk felével olyan házba kerülök, melynek tágas szobája, jó kemencéje és ami fő, a kemencének rendes kéménye van. A többiek parányi ablakokkal bíró sötét viskókba kerülnek, melyeknek kéményük nincs, és az alacsony mennyezet alatt állandóan füst lebeg. A szobában a fal mentén pad fut körül. A szomszédban vizitelek. Betéve mögöttem az ajtót, semmit sem látok, csak a füsttengeren átderengő ablakocskákat. Szemem könnyezik és majd megfulladok. „Hogyan bírjátok itt ki?" − kérdem a fiúkat. „Üljön le, önkéntes úr, úgy ki lehet bírni valahogy" − mondja egyik bakám, és valóban, a padra telepedve a füst a fejünk felett marad és tűrhető a levegő.

Háziasszonyunk igen kelletlenül fogad, de mikor pénzt kínálunk mindenért, hamar megbarátkozik velünk és borsos áron bár, de annyi krumplit kerít, amennyit csak kívánunk. Nemsokára minden csajka a tűzhelyen rotyog. Konyhánk este bablevessel traktál. A padlón terített szalmán térünk nyugovóra. Húszan vagyunk a szobában, a kemencét is jól befűtöttük úgy, hogy még takaró sem szükséges. A muszka igen messze járhat, mert a napos káplár azzal a jó hírrel jár házról házra, hogy ma levetkőzve alhatunk és holnap egész nap pihenőnk lesz. A biztonság kellemes és megnyugtató érzésével, boldogan szunnyadunk el.