1914. október 12.

Hajnali fél ötkor felver a napos azzal a vízióval, hogy „hat órakor áll a század". Fanyar kedvvel kelünk föl, úgy látszik, vége a lakodalomnak. Rövid idő múlva azonban megvigasztalódunk, mert híre kél annak, hogy a tiszt urak visszafeküdtek az ágyba, és a hat órai kiállás elmarad. A szomszédban 15 koronáért egy szép malacot veszünk és 15 részre felosztjuk. Egy darab sonkarész kerül nekem, de megsütni már nincs időnk, mert kilenc órára ki kell állnunk. Elpakolom hát a kenyérzsákba jobb időkig.

Kisül, hogy a kiállás csak ruha- és fegyvervizit végett volt, és hogy csupán ezért vertek fel bennünket hajnalban, pedig valóban ránk fért volna egy kis alvás. Kisül az is, hogy hadnagy úr bal lábbal kelt föl ma. A század kettős sorban feláll. Hadnagy úr álmos képpel megérkezik. A bal szárnyon a szélső lévén, én vagyok az első, akit az a szerencse ér, hogy körülszaglász. Ruhámra és felszerelésemre nem tesz megjegyzést, ellenben fegyveremen, melyet s. k. pucoltam meg és zsíroztam be tegnap, felfedez egy az éj folyamán támadt, lencse nagyságú rozsdafoltot. „Mi ez?" − bődül rám. „Nem vettem észre" − felelem, és már le is töröltem a sárga foltocskát, azzal a vízcseppel együtt, amely okozta. „Marha zsidó" − zengi hadnagy úr végtelen megvetéssel. A vér arcomba szökik, és hamarjában nem tudok okosabb választ találni, minthogy azt felelem: „Nem vagyok zsidó". A „marha" ellen nem tiltakozhatom, mert hisz harctéren vagyunk, s ez jogot ad ennek a tacskónak ahhoz, hogy bármit odavágjon a fejemhez. Minél zöldebb valaki, annál inkább szokott ezzel a jogával visszaélni.

Engem megvigasztalt az, hogy hadnagy úr eljárásában csak egy kirohanást láttam a civil bagázs ellen, melyhez tartozni szerencsém volt, és amelynek véleményét az e fajta snájdig fellépésekről talán akaratlanul is elárultam előtte. Most is csak azt tettem, hogy ha szóval nem, szememmel igyekeztem kifejezni azt a végtelen nagyrabecsülést, amely bennem erre a − ha nem is úriemberhez méltó, de talán katonás − eljárásra támadt, és amely csak emelte bennem azt a jó véleményt, melyet tisztikarunk egy részéről eddigi tapasztalataim után már tápláltam. Hadnagy úrnak ez a szemjáték sem tetszhetett, mert még néhány érthetetlen bókot mormolt, aztán a következőket vette munkába. És akkor kiderült, hogy óriási szerencsém volt, sőt talán azt is mondhatom, hogy kitüntetett a hadnagy úr, mert én szelíd „marhával" szabadultam, a mellettem álló ellenben már egy pofont kapott. A harctér a pofonokat is szentesítette. Annyira már jutottunk, hogy békében a megpofozott baka nehezteléssel élhetett. Itt az ki van zárva. A hadnagy élet és halál ura, s ezt a hatalmát, ha nincs elég intelligenciája, a legaljasabb brutalitásokra használhatja fel.

A sorban csaknem csupa meglett férfi, többgyermekes családapa áll, aki úgy, ahogy lehetett, ahogy a nyomorult viszonyok megengedték, rendbe hozta magát és fegyverét, de természetesen nem úgy, ahogy odahaza a kaszárnyában lehetett. Fegyverzsírt nem kapunk, és a fegyver esőben, hóban, sárban makulátlan nem maradhatott. Egy-egy gomb hiányzott a ruhákról, és a csukaszürke már nem volt csukaszürke, hanem sárszürke, nem is szólva a bakancsokról. Könnyű volt hibát találni. A következő ember szintén megkapta a pofont, sőt egyet jobbról és egyet balról, valamint egyetlenegy ember sem kerülte ki azt, akit csak hadnagy úr vizsgálat alá vett.

A szakasz, melyben több a fővárosi rendőr, villamosalkalmazott, iparosember, mint a kanász és béres, egyetlen hang nélkül tűri a basáskodást, és képzelhető, hogy a megpofozottakban mint nő a lelkesedés a háború iránt, pedig ennek az úgynevezett „erélyes fellépésnek" a célja az állítólag meglazult fegyelem visszaállítása és az emberek ráncba szedése lenne. Lehet, hogy a „kutyák és disznók" között talán néhány nagyon is érthető sóhajtás hangzott el az otthon után, és talán nem találták egészen helyénvalónak, hogy lassan éhen dögöljenek meg, biztosabban, mint az orosz golyótól, és ezen a hallatlan szemtelenségen háborodhatott fel a hadnagy úr, ez volt a fegyelem lazulása.

Az arcom ég, amint a sor végéről végignézem ezt a lelkesítést. Szeretnék hangosan felkacagni. Ezért jelentkezem önként, és velem együtt jó egynéhányan a megpofozottak közül. Bizonyára ezért igyekeztünk a harctérre. De ha készen vagyunk az orosztól pár golyót elszenvedni, hát eltűrjük a hadnagy úr titulusait és pofonjait is azért a szent ügyért, amelyet ő ily rosszul választott eszközökkel akar előmozdítani. Összeszorított fogakkal és égő szemekkel, szótlan csendben tér vissza szállásaira a szakasz.

Délután négy órára újabb vizit van rendelve. Némelyek tisztogatnak is, de éppen, akik a pofonokat kapták, hozzá sem nyúlnak a Mannlicherhez. Jól tudják, hogy az egész jelenet a katonáéknál szokásos komédia volt, és a pofonok kiosztását hadnagy úr valószínűleg már az előző napon elhatározta, illetve egészen hiábavaló minden pucolás, ha a hadnagy úr bal lábbal kelt föl. Délben végre ebédet kapunk, mert konyhánk is velünk van. Délután kenyér-, cvibak-, dohány- és kávéosztás. Nagyon megérezzük a trén kellemes közelségét. Három rezerve porciót kell elcsomagolni a borjúba.

A második ruha- és fegyvervizit elmarad, mert két órára indulást jeleznek. Valamivel kettő után el is hagyjuk ezt a nyomorult fészket. Az olvadó hólétől teljesen átázott, síkos, rossz hegyi úton indulunk el föl a hegynek, melynek tövében a falucska fekszik. Útközben három bajtársunkat az a szerencse éri, hogy a manipuláns őrmester egy-egy csomagot kézbesít nekik, az én hetekkel előtti csokoládéscsomagom azonban megint csak elmarad. Azt hiszem, keresztet vethetek rá. Elérve a fatemplomhoz, megállunk mellette. Egyik félóra a másik után múlik, de csak nem indulunk tovább, mert a zászlóalj eleje a mind meredekebbé váló úttalan utakon roppant lassan halad előre. Századunk leghátulra kerül, s így úgy látszik, meg kell várnia, míg odafönn egy-egy hegyi patakon libasorban átkelnek a többi századok.

Egy rettenetes és örökké emlékezetes mars kezdődik most, amelyet lehetetlennek hittem volna mindig (október 12-én reggel fél ötkor keltünk, aznap délután két órakor elindultunk, meneteltünk egész nap és egész éjjel, valamint a következő napon október 13-án egész nap éjjeli tizenkét óráig. Október 14-én, fél egy órakor éjjel térhettünk csak pihenőre 44 órai ébrenlét és 33 órai mars után, közben csupán egy félórás és egy 10 perces pihenőt tartva, evés nélkül.) A gépfegyver- és muníciós lovak csak megnehezítik haladásunkat, mert a sziklás vagy sáros hegyi utakon, agyonterhelve igen ügyetlenül mozognak, nemegyszer felbuknak.

Már régen árnyék borult a völgyre, és a többiek valahol a hegytetőn járnak, amikor végre századunk is elindul. A síkos agyagon néha többet csúszunk hátra, mint amennyit öt lépéssel haladunk előre. A teletömött borjú alatt meggörnyedve teljes erőnket meg kell feszítenünk, hogy az egyensúlyt el ne veszítsük. Kuszált négyes sorokban, apró lépésekben kapaszkodunk mind feljebb a meredek hegoldalon. A fegyvert használjuk támasztékul és a borókabokrokba kapaszkodunk, mert a teljesen átázott sárga agyagtalaj minduntalan kiszalad a lábunk alól. Hol egyik, hol másik bajtárs vágódik el nagyot nyekkenve, és sokszor kétszer is visszanyomja a nehéz borjú, míg sikerül talpra állania. Ezt a sorsot senki sem kerülheti el, és rövidesen minden köpenyen ott látni az anyaföld csókjának sárga nyomát. Hazulról kapott jó téli kesztyűmmel is pórul járok, mert egy csupasz és sima lejtőn megbillenve minden kötéltáncosi tudásom kifejtése mellett is csak úgy tudom egyensúlyomat helyreállítani, hogy csuklóig beletenyerelek a sárba.

Amíg be nem sötétedik mégis tűrhető a helyzet. Kezdetben még világít a fehér hó, mely annál jobban szaporodik, minél följebb jutunk. Csak ritka cserjék állnak elszórva, és jól látjuk az utat, de a tetőhöz közelebb jutva már csak fehér és sötét foltokat tudunk megkülönböztetni. Minden lépten-nyomon apró vízmosásokban csörgedez a hólé, de a számtalan kis ér gyakran egész patakká gyarapodik és mind több akadályt emel elénk. Sajnos, bakancsom még a jó utat sem állná, mert a turkai mesterrel nem sikerült nyélbe ütni a reparálást.

Egészen besötétedik. Egy helyen simábbnak tetszik az út, arra tartok és a következő percben arasznyi mély vízben gázolok. Kievickélek, és hogy elkerüljem ennek megismétlődését, inkább a fehér hóban gázolok új ösvényeken. Egy darabig nincs baj, mígnem egy olyan hóréteghez érek, melynél alul kimosta a földet a víz, és egyszerre térdig állok a hólében. Csaknem ugyanebben a percben ugyanígy jár pár lépéssel odább Kuszka festőművész bajtársam, de ő derékig veszi a jeges fürdőt és alig tud kikecmeregni. A beszéd tilos, csak suttogva káromkodik a bakaság. Vannak helyek, ahol a megáradt vizeken csak tapogatózva tudunk átjutni, egy-egy kis gázlón csak egyenként léptethetünk keresztül, itt megtorlódik a tömeg, a hátul jövők utolérik az elsőket, viszont, akik átjutottak, csaknem futólépésben indulnak el. Ennek az az eredménye, hogy libasorba szakadozik a század, egy-egy ember néha elveszti szem elől az előtte járót, és csak vaktában megy tovább, s a szigorú tilalom ellenére hol itt, hol ott hangzik fel a kiáltás „Halló – merre vagytok – 13. század – megállni – lemaradtak" stb. stb.

Minden negyedórában tovább kel adnunk egy parancsot: „Megállni elöl, mert a muníciós lovak lemaradtak". Ilyenkor megállunk, míg az egész társaság felzárkózik, de mielőtt ez megtörténne, rendesen már ismét elindulnak az elsők, és 10 perc múlva megint csak széthúzódik az egész menetoszlop. Végre lefelé kezd lejteni egy sima hegyi rét, melyen csak itt-ott fehérlik pár hófolt. A pázsit megvéd a csuszamlástól, és megkönnyebbülve, gyorsan haladunk át rajta. Annál keservesebb a következő óra. A rét szélén hegyi patak rohan alá a völgynek. A patakon túl sötét fenyves rajzolódik az égre. Pár szikla áll ki a vízből, ezeken kell egyenként átlépnünk. Nem mindenkinek sikerül ez a sötétben. Egy jó óráig kell itt várnunk, míg az elöl menetelők átjutnak, de végre mi is sorra kerülünk. A túlsó parti fenyves a legpokolibb sötétségben fogad. Az út széli fenyők ágai után tapogatódzunk, és azokba kapaszkodva mászunk előre. Valami támasztékot kell keresnünk, mert a sziklák között csaknem a lábunk törik. Fegyveremet turistabot gyanánt használom. Szerencsére az erdő keskeny, és nemsokára mögöttünk marad. Az út hirtelen lejt a völgynek. Borókabokros területen járunk, s a sziklákat ismét csúszós agyag váltja fel. A hold gyenge visszfényénél annyit ki tudok venni, hogy jobbról hatalmas völgy húzódik, erdő borította sötét oldalakkal. Messze lent a mélyben valami kis mécs gyenge fénye pislog.

Most jön az út java. A síkos agyagon még megállni is nehéz. Lefelé menni meg éppenséggel lehetetlennek látszik. A fegyvert előrenyújtva és megtámasztva óvatosan ereszkedünk alá, de minden óvatosság hasztalan, ha a bokrok és sziklák itt-ott akadályt nem képeznének, talán úgy szánkáznánk alá a hegy lábáig. A borókabokrokat használjuk korlátul, ahol beléjük kapaszkodhatunk, de sajnos ez keveset segít. A szélső bokrot eleresztve csak egyet lépek, és mint a mesebeli üveghegyen, már csúszom is lefelé, kezdetben két lábon, aztán egyen, s végül egyen sem, bele a vaksötétbe. Az a gondolat villan át fejemen, hogy lezuhanok valahova a mélységbe, de szerencsére vagy 10-15 méteres szánkózás után egy katlanszerű mélyedésben megfeneklem. Fegyverem, köpenyem, két kezem is csupa hideg sár, mert csúszás közben görcsösen nyomtam a Mannlichert a sárba, hogy valahogy megfékezzem a futást. Csak kezeimről rázom le a sarat, és hónom alá törölve tenyereimet, igyekszem visszakapaszkodni a többiekhez. Vagy két-három visszacsúszás után végre négykézláb fel is jutok a katlanból. Kivétel nélkül mindegyikünk elvágódik jó néhányszor, de vannak olyanok, akik alig kelnek föl, és már ismét felbukfenceznek. Az óriási H. káplár minden percben olyanokat puffan mögöttem, hogy néha megállok és fülelek, vajon fölkel-e. Rettenetes káromkodások esnek.

Jóval éjfél után járhat, mikor a holdfény kissé erősbül, és legalább már látunk valamit. Itt már szántóföldek kezdődnek. Egy tarlón megyünk keresztül. Néhányan gyorsabb ütemben indulnak meg, azután megállnának már, de nem lehet, és valahol lent a zabföldet szegélyező fenyőkerítésben akadnak meg. Innét már gyengébben lejt a talaj, és a fegyvert ismét a vállra vehetjük. Így érünk le egy zabszalmaboglyához, ahol utolérem az előttünk járó századot. Az én századom vége még valahol a hegyen jár. Leheveredek tehát pár századombeli pajtással a boglya tövében, és várjuk a többieket. Így sikerül vagy tízpercnyi pihenőt szereznem és a borjú súlyától vállamat kissé mentesíteni. A völgyben egy kis község van előttünk. Azt beszélik, hogy este tíz órára kellett volna ideérnünk és itt éjjeleznünk, ha nem a hegyen át, hanem a völgyi országúton jöttünk volna. Így pár kilométert nyertünk bár, de hajnali 3-4 óra tájt érjük csak el a falut. A hegyek árnya még ráborul a házakra, és oly sötét van, hogy csak az utca szélességét látjuk. A falun átfutó hegyi patak megdagadt a hólétől, és sziklamedréből kilépve, az utca teljes szélességében rohan lefelé. Ismét libasorban járunk, így könnyebb az utat megtalálni, mégis egy darabig bokáig gázolunk a vízben, aztán az egész bakancs belemerül, sőt térdig érő vízben is kell gázolnunk. Fehér habot verve bukdácsol a víz, és úgy belekapaszkodik lábainkba, hogy majd leszed róluk.

A falu alsó végén az utca bal oldala egy darabon mentes a víztől, és ezen kis szigeten ágyúink állanak. Itt-ott tűz pislog az udvarokon, egy pár tüzér ül körülötte. Ők igazítanak útba, mert a század elejétől elszakadtunk, tőlünk pedig a század vége maradt el, mert a rohanó víz harsogása elnyom minden hangot, és a szokásos hallózás itt mit sem használt. Egy fahídhoz érünk, melynek lábait a víz ár meglazította és félig le van rogyva. Pár tüzér vesződik egypár megrekedt ágyúval. Itt találjuk battailonunk parancsnokát is, aki tovább megjelöli az utat. Nemsokára kiérünk az országútra, és azon balra fordulva utolérjük szakaszunkat, mely ott várakozik. Lassan megérkeznek a többiek is, kivéve azokat, akiknek lábszára, tüdeje vagy szíve felmondta a szolgálatot, és nem tudták magukat eddig elvonszolni. Vagyóczki őrmester, az arany vitézségi érmes, aki éppen pár nappal ezelőtt említette mars közben, hogy milyen öreg katona, és hogy milyen büszke arra, hogy ezalatt a hosszú idő alatt soha ki nem dőlt, még kijön velünk az országútra, de ott eszméletlenül bukik ki mellőlem a sorból. Reménykedünk, hogy a legközelebbi faluban pihenőt kapunk és lehunyhatjuk álmos szemeinket.