A piszkos tizenhárom

A második világháború alatt méltán híressé vált amerikai 101. Légideszant hadosztály első bevetésére készülvén a parancsnokok megalakítottak egy kis létszámú különítményt, az 506-os ezred 1. romboló osztagát. A félszakasz méretű egység vezetőjévé Jack McNiece őrmestert tették meg. A döntés egészen különösnek hangozhat, ha felfedjük azt a tényt, hogy McNiece a húszas évei elején járó, frissen bevonult katona volt még 1942-ben, amikor rögtön rábíztak egy egész osztagot. Mint parancsnokai később elmondták, McNiecre-re korábbi, tűzoltóként elért tapasztalatai végett esett a választás és idővel elő is léptették volna, de a honoráló szándékot minduntalan visszavetette tiszteletet mellőző, makacs viselkedésével. Például a piszkos jelző is azért ragadt a tizenhárom fős csapatra, mert parancsnokuk vezetésével megtagadták egyenruhájuk és felszerelésük tisztítását, egészen a kiképzéstől kezdődően. Úgy tartották, így sokkal természetesebb rejtőszíneket nyernek el.

Ugyanígy az ő rendbontó ötlete volt az is, hogy a normandiai partraszállás előtt minden embere és persze saját haját is indián harcos fazonra, a mohawk frizurára borotválta. Életük első bevetése előtt különleges harci festést is felrajzoltak egymásra – az alakulatról készült egyik legismertebb kép is ezt a pillanatot ábrázolja – hiszen McNiece saját elmondása szerint részben choctaw indiánok leszármazottja volt.

Június 5-én este az ő C-47-es szállítógépük szállt fel először Angliából és indult el a francia partok felé. Feladatuk az volt, hogy a Douve folyó mentén található folyókat vagy megtisztítsák a németektől, vagy ha az nem sikerülne, robbantsák fel. Ugyan feladatukat sikeresen végrehajtották, az egység fele áldozatul esett a bevetésen. Miután a partraszálló erők megszállták Franciaországot, a hét fősre zsugorodott alakulat emberei még részt vettek a főbb csatákban, de saját küldetést csak szeptember 17-én kaptak újra, amikor is Hollandia vált a szövetségesek célpontjává.

Eindhoven közelében három híd védelmét bízták a kis csoportra. Ugyan a feladatot sikeresen végrehajtották, létszámuk ismét megfeleződött, amikor a németek végső megoldásként tüzérségi ágyútüzet kértek az elit alakulat által védett városra. A rajméretűvé csökkent 1. Romboló osztagot beleolvasztották egy feltöltést igénylő századba és reguláris erőként folytatták a hollandiai bevetést.

Amikor az újraszervezés miatt visszatértek Franciaországba, McNiece engedély nélküli eltávozásra ment és napokig senki sem tudta merre jár. Saját elmondása szerint szüksége volt egy kis időre önmagával. Miután visszatért – ahelyett, hogy büntetést kapott volna – csapatával áthelyezték a felderítők csoportjába. Emberei biztosak voltak benne, hogy a háború végéig már csak kiképzéseken kell részt venniük, de a sors mást szánt részükre. A háború utolsó nagy ellentámadása gyanánt Hitler rászabadította a belga Ardennekben pihenő egységekre teljes haderejét. A háború egyik legvéresebb csatáját itt, Bastogne város körül vívták, amelyet a 101-es légideszant katonái védtek. A németek körbezárták a várost, így az amerikaiak semmilyen módon nem jutottak utánpótláshoz. Az időjárás lehetetlenné tette volna a légi utánpótlást is, de McNiece és emberei vállalták az öngyilkossággal felérő ugrást, hogy aztán rádiós célmegjelölőket telepítve jelezzék a szállítógépeknek, hogy hova kell dobniuk az életet jelentő élelmet, gyógyszereket és lőszereket.

A piszkos tizenhárom megmaradt tagjainak ez volt az utolsó bevetése, kivéve McNiece-t, aki ugyan csak megfigyelőként, de még részt vett a háború utolsó ejtőernyős ugrásán, a Varsity hadműveleten. Ezzel ő is bekerült abba felettébb kis ejtőernyős csoportba, amelynek tagjai a másodol világháború során négy harci ugrással büszkélkedhettek.

A piszkos tizenhárom utolsó élő tagja, Jack Wormer 2013. december 28-án hunyt el.