1914. október 18.

Pitymallatkor ismét elcsendesül a levegő, s egy keveset szunnyadunk. Egészen világos van, mikor felébredek. Az ég egészen szürke, a napból semmit sem látunk. Felállok a fedezékben s körülnézek. Csend és mozdulatlanság van, mint a vihar után szokott lenni. Embereim alusznak. A szomszéd fedezékben is mozdulatlanság, csak itt-ott látok pár álmos, sápadt arcot felbukkanni. Csak most látom, hogy egy bokros helyen vagyunk, s előre egyáltalán semmi kilátásunk nincs, ha onnan támadna a muszka, csak akkor vennénk észre, ha már egészen a nyakunkon lenne. A bokroktól azonban az orosz sem láthat bennünket, s kiugrom a gödörből, hogy meggémberedett tagjaimat kissé kinyújtóztassam és körülnézzek, mi is történt itt az elmúlt éjszaka. Századunk mély fedezékeiben semmi baj. A golyók közel jártak, de pontosan bele egyik sem talált.

A három emberemmel közös gödör mögött alig pár lépésre azonban megáll néhány baka, s arcukról olvasom le, hogy valami irtózatos látványban van részük. Csak 8-10 lépést kell tennem odáig, s oly képet látok, mely borzasztóságában minden eddigit messze felülmúl. Két más századhoz tartozó bajtársunk, egy szakaszvezető és egy közember, kik a gépfegyverosztaghoz tartoztak, talán éppen tegnapi vezetőink, itt tértek nyugalomra tegnap mögöttünk. Csak kis mélyedést készítettek maguknak, s azt fenyőgallyakkal kibélelve egymás mellé lefeküdtek. Úgy feküsznek most is, holtan. Egy gránát rájuk talált, s valószínűleg akkor sem lett volna mentségük, ha oly mély fedezéket ásnak, mint mi. Viaszsárga arccal, üveges szemekkel, vérrel borítva s rettenetesen megcsonkítva hevernek fenyőágyukon. Egyiknek egy lába tőből kitépve hever ott, a másik lába térdben leszakítva és hiányzik. A másiknak a karja van letépve, s ezt sem látom sehol, többi tagjai a felismerhetetlenségig összeroncsolva, egész teste összeroppantva. A gránát rettenetes erejéről beszél minden tárgy, amely körülöttük hever. Egy görbére hajlított bajonetthüvely, a szétvágott töltényládák szerteszórt gépfegyverszalagokkal, az összemarcangolt háttorniszter, melynek tartalma, egy nagy csomó rózsaszínű tábori levelezőlap, szegény fiú vérével befecskendezve szóródott szét. Egyet felveszek. Magyarországról jött. „Édes Fiam!" − így a megszólítás.

Megborzongok. Ha az a muszka tüzér csak egy parányinál parányibb vonallal lejjebb állítja be az ágyúját, ez a gránát a mi fedezékünkbe talál s akkor az én kártyáimat olvasná valaki. Valóban hajszálon függött négyünk élete. Több gránátgödör van még a közelben, s igazán nagy szerencséről beszélhetünk valamennyien. Vagy húsz-harminc méterrel hátrább ismét csoportosulás támad. Itt is egy szerencsétlen bajtárs fekszik, egy ismeretlen altiszt, valószínűleg szintén a gépfegyvertől. Ő is egész sekély fedezéket ásott magának, s egy srapnel pozdorjává törte. Nem kínlódott. Száján a véres habbal, sápadt arcán a halál komolyságával nyugszik előttünk. Egyik baka már észreveszi, hogy szegénynek jó bakancsai voltak, s megtapogatja őket a merev lábakon, de tovább nem mer menni. Egy másik azonban szótlanul kifűzi a szíjakat s lehúzza a bakancsokat. Visszatérve fedezékembe, a reggel világosságánál most itt is látok valamit, ami előbb elkerülte figyelmemet. A fedezék elé hányt föld apró húscafatokkal és vérrel van befecskendezve, szegény bajtársaink vérével.

Keserves is itt kitartani, és fellélegzem, mikor indulásra hív a parancs. Szakaszomnak egy másik szakaszt kell felváltani, jobbra valahol egy lövészárokban. A századot elhagyva, a cserjék közt kanyargó ösvényen indulunk el. Vagy harminc métert teszünk meg, mikor egyik baka egy bokorra mutat, s azon fennakadva lógni látjuk az előbbi áldozat térdből letépett lábát, csukaszürke posztójával, bakancsával: Rettenetes egy kép. El innen erről az átkozott helyről. Hegy-völgyes terepen fut az ösvényünk, bokros helyeken, tisztásokon, vízmosásokon, fiatal erdőrészen át. A mieink taposhatták, nem a békés rutének, mert mindig takarásban megyünk. A muszka keres bennünket, srapneljei ismét felettünk zúgnak el, s hol előttünk, hol mögöttünk robbannak, de elég tiszteletteljes távolban.

A felhők fátyolát szétzavarta a nap, és aranyos őszi verőfény ömlik a dércsípett lombokon, a hervadó füvön, a szürke köveken, melyek itt-ott kikandikálnak a pázsittakaró alól. Egy csupasz domb tetején, kissé alattunk megpillantjuk végre azt az árkot, melyet el kell foglalnunk. A domb mögé kanyargós úton érkezünk le, s négykézláb kúszunk fel a fedezékig, hogy a muszka észre ne vegyen bennünket. A leváltott szakasz is így távozik. Kíváncsian kukkantok előre az árok elé hányt földtömegen át. Bokros lejtő terül el alattunk, túl rajta, a völgy fenekén kis erdőcske s ennek fái fölött elláttunk a túlsó dombra, ahol jókora darab szántóföld sötét barázdái között, mint egy kis sziget, egy ligetecske zöldell. Balra, kissé magasabban azt a cserjést látom, ahol az elmúlt rút s örökké emlékezetes éjszakát töltöttük. Jobbra tőlünk egy vén fenyőkkel borított hatalmas és meredek hegy emelkedik (később jöttem rá, hogy a Vydelok), melynek gerince félkörben egészen hátunk mögé kanyarodik, mint egy óriási amfiteátrum. Ha az árokban megfordulok, ezt a komor sötétzöld hegyoldalt látom feltornyosulni a szürkéskék égboltnak. A hegyélen ritkás az erdő, és a hatalmas fák sötét csipkézetet képeznek. Ott a magasban ered az a kristályvizű patak, amely jobbra tőlünk a völgyben fut tova, előre a muszka felé, megöntözve a dombunktól a mögöttünk levő hegy lábáig nyúló rétet.

Pár boglyát látok azon, s mintha krumpli is lenne ott egy darabka földön. Ezt megjegyzem magamnak. A fedezéket az elődeink már kibélelték jó szénával, szalmával, a nap belesüt, s pompás szunyókálás esik benne, ha a muszka nem okoskodik. Szakaszparancsnokunk, Lehoczky zászlós (dr. Lehoczky István ügyvédjelölt Bp.) a bal oldali dombra egy figyelőposztot állít, s engem megbíz öt biztosítóposzt (vedetta) fölállításával. Ezekből egyet a jobb, egyet a bal szárnyunkon, hármat pedig vonalunk előtt kb. 150 méterrel helyezek el, már bent az erdőben. Balról is egy kis völgy választ el bennünket az ezredtől, melynek rajvonalát azonban sehol sem látjuk, úgy látszik, jóval odébb kezdődik csak az. Mögöttünk sincs valami tartalék. Általában az a benyomásom, hogy itt ismét igen gyenge erővel vagyunk, nagyon ritka és megszaggatott csatárláncban, mert a harcok tőlünk balra húzódtak, ott dörög már reggeltől fogva sok ágyú (Stari Sambor). Tőlünk jobbra, a meredek hegy alatt állítólag még egy szakaszunk foglal helyet. Ez a hegy már meg van tisztítva az orosztól. A mi feladatunk feltartani a muszkát, ha esetleg mégis errefelé próbálkozna. Ezredünk maga több kilométer hosszú vonalat tart, ha mindenütt oly gyér a rajvonal, mint errefelé. A vedettákat felállítva visszatérek a fedezékbe. Ez nem mélyre, hanem inkább szélesre van ásva, úgyhogy kényelmesen elnyújtózkodhatok benne. Meg is teszem. Az áldott nap oly melegen süt, hogy az elmúlt napokban esett hónak sehol nyoma se marad, s hihetetlennek tetszik, hogy azok után a hóviharos, térdig sáros, ködös napok után még ily remek verőfényben lehet részünk. Élvezzük is tele tüdővel. Ezekben a pillanatokban minden komor gondolatunk elszáll. Nehéz ilyenkor a halálban hinni, olyannyira, hogy könnyelműségeket is követünk el. Ahelyett, hogy fedezékünket mélyítenénk ki, csak heverészünk, napfürdőzünk, pedig reggel szomorú példáját láttuk annak, hogy mit ér egy jól ásott deckung. De itt a muszka is békén hagy bennünket, s valami különös előérzettel hisszük, hogy ez nem is lesz másként.

A fiúk hanyatt dőlnek, s hamarosan horkol az egész rajvonal. Nagyon ránk fér. A naplómat írom ismét. Pár repülőgép száll el fölöttünk, ezeket is rég nem láttuk. Ma pompás megfigyeléseket tehetnek. Valószínűleg a mieink. Nem is szeretném, ha a muszka felfedezné jelenlegi rajvonalunkat s itt megismételné az elmúlt éjszaka gránátzáporát. Az orosz ágyúk most sem pihennek, s ismét csak azt a helyet bombázzák időnként, ahol az éjjel voltunk. Nem irigyeljük az ott levőket. A mi fejünk fölött csak néha-néha száll el egy ágyúgolyó, s nekiszalad a mögöttünk levő erdőségnek, nagy visszhangot verve a fenyők orgonáján. Bal oldalról a dombtetőn a muszka talán támadni is akar ágyúi támogatásával, mert a mieink egyszerre csak élénk fegyvertüzelést kezdenek. Sajnos innen semmit sem látunk. Balról a kis völgyön túl huszárok rajvonala foglalt helyet. A hegyoldalon úgy virulnak a piros nadrágok a fű közt, mint pipacsok a rét szélén. Jóleső látvány a gépfegyverük. Mindig jobban érzem magam egy gépfegyver közelében. Jó kezekben roppant fegyver az. A görbelábú vitézek paripái persze messze maradtak, valahol túl a völgyben, de talán ki is döglöttek. A mi kényesen nevelt csaknem telivér huszárlovaink nem sokáig bírták a kárpáti megerőltetéseket, esőt, sarat, ködöt, fagyot.

A bokrok tetején egy vékony szál jelzi, hogy a huszároknak telefonjuk is van, s ráérek elgondolkozni azon, hogy miért is látok most először telefont a rajvonalban. Mi, szegény filiszterek úgy képzeltük valahogy, hogy harc közben a telefon az egész hadsereg idegszála, idegrendszere, mely minden akciót és reakciót híven jelez, s a központ és a tagok közt az összeköttetést végzi. Azóta azonban revideálni kellett ezt a fogalmat a hadi telefonról. Ezért nincs sejtelmünk sem arról, hogy mi történik tőlünk balra, csak egy huszárköpésnyire innen, ahol pedig a mieink valószínűleg nem vaktában tüzelnek. Elmúlik a dél, de evésről senki se beszél. Kezd egészen természetes lenni, hogy ne együnk. Ma még egy falatot se nyelt egyőnk se, csak egy kis friss patakvizet ittunk. Azt kell hinnem, a vízben mégiscsak van valami táperő.

Délután, ami nem tévesztendő össze ebéd utánnal, megszólal a hegytetőn valahol mögöttünk a mi tüzérségünk is, és erélyes választ ad a muszkának. Szaporán lövi azt a kis ligetet, mely egy szántóföld közepén előttünk látszik, s a jobb oldali hegyen posztoló emberünk hamarosan jelenti is, hogy a ligetből egy egész csorda kozákot(?) lát eszeveszetten menekülni. Balról hurrázás hallatszik, de ismét semmit sem látunk. Estére minden elcsöndesül. Minthogy konyhánknak persze híre sincs, zászlósunk engedélyével mindenki egy konzervet és fél cvibakot megeszik. A legénység végre kialhatja magát, s ezt oly alaposan teszi, hogy minden emberemet pár oldalba rúgással tudom csak felébreszteni, a rázásnak oda se hederítenek. Az elsőt még restellem így bakancssarokkal ébreszteni, s vagy negyedórai rázással sikerül lelket vernem beléje, de már a többinél nem tehetem ezt, mert a leváltás ideje rég lejárna, mire felocsúdnának, s így kénytelen vagyok a legradikálisabb eszközökhöz nyúlni. Egy embernek a rajvonalban is figyelni kell, ezt is a legtöbbször bóbiskolva találom. Egyik sem tud magának ura lenni. A posztok felvezetése is keserves dolog.

A koromsötét erdőben nagyon nehéz rátalálni a leváltandókra. Szólni tilos, viszont tanácsos, mert egy bóbiskoló poszt a lépések zajára felijedve még belénk lőhet. Néha negyedórai keresés után akadok rá embereimre. „Mi újság?"  −„Semmi", ez a rendes válasz. A muszka tüzérség egész éjjel hallgat.