1914. október 19.

Éjfél után végre átadhatom magam az alvásnak. Pokrócom fölé terítve a sátorlapot egész kellemesen érzem magam, bár rövid időre az eső megered. Jó alvás után hajnalban kibújok a takaró alól. A levegő hűvös, páradús, a hegyeket ködfüggöny takarja el, de amint a nap magasabbra hág, mind följebb húzódik a köd, mind ritkább lesz, s végül éppoly tiszta, ragyogó égbolt mosolyog reánk, mint tegnap.

A muszka tüzérek is korán indítják meg a vekkert. Néhány sivító srapnel elég, hogy az alvók kedvetlen képpel kibújjanak a takaró alól. Ismét a mögöttünk levő terepet és főleg a bal oldali dombtetőt árasztja el a muszka lövegeivel. Oly szaporán zuhognak azok, hogy részvéttel gondolok az általunk ásott fedezékben levőkre és áldom a Gondviselést, mely bennünket onnan ép bőrrel kisegített.

Végigkutatom kenyérzsákomat, és az utolsó falat kenyeremet egy legvégső tartaléknak hagyott szalámiszeletkével együtt költöm el reggelire. Jó friss patakvíz jár hozzá. Konyhánknak se híre, se hamva. Patrul érkezik másik szakaszunktól és szomorú hírt hoz. Tegnap, mikor mi szunyókálva a napot élveztük és csak fél füllel hallgattuk a tőlünk balra hangzó élénk fegyvertüzet és hurrázást, ott a muszka rohamozott hadnagyunk parancsnoksága alatt álló másik szakaszunkra. A muszkát véres fejjel verték vissza a fiúk, de Rezes hadnagy két haslövést kapott és rövid szenvedés után meghalt. Megrendülve hallom a hírt. Nem voltunk jóban egymással, és nemegyszer keserítette el szegény az amúgy sem rózsás harctéri napokat különösen nekem, mégsem tagadhatom, hogy jó katona volt és tudta a kötelességét, jól megállta a helyét. Mindig is hittem, hogy az a különös és előttem ma is egészen érthetetlen antipátia, amellyel reám nézett, egyszer el fog enyészni, s rá fog jönni arra, hogy tévesen ítélt rólam. De ő elment a többiek után, mielőtt ez bekövetkezett volna. A kiengesztelődés szavait küldöm utána. Meghalt a hazáért, mindent jóvátett, nyugodjék békében az Úrban. Ma neked, holnap nekem.

Komor képpel hallgatják a fiúk a gyászhírt. Többen is elmentek közülünk parancsnokunkkal s egy csomó sebesülttel is megfogyatkozott a század. A kaszás csak megtalál bennünket, nem lehet előle menekülni. Fej nélkül maradt a század, pedig nem csekélység az, hogy ki a vezetőnk. Mindnyájunk sorsa az ő kezében van. Valami fejvesztett, hebehurgya ember valamennyiünk romlását okozhatná. Ezt mindenki átérzi, s többfelől hallom az óhajtást, csak jó parancsnokot kapjunk. Rangban a legidősebb zászlós Lehoczky, egyelőre tehát valószínűleg ő lesz a kommandásunk. Tartalékos tiszt, s így nem néz oly atyaisteni magaslatról a hozzá hasonló úriemberekre, ha azoknak kevesebb a csillaguk, mint a tényleges tisztek. El-eldiskurálgatunk, s most is, hogy a konyha ismét elmarad és erről pár komoly szót ejtek, rögtön patrult küld utána. Lehetetlen helyzetben vagyunk. Hogy kinek a hibájából, azt nem tudjuk, csak annyit látunk, hogy szomszédunkban a huszárok rendesen étkeznek, nagy bádogedényekben pár huszár egy csomó paraszttal még a levesüket is felhozza utánuk, s míg ők a párolgó húslevest szürcsölik, nekünk a nyálunk folyik csak.

Egy patrulunk hét muszkát fogott, jelenti egy ember. Dél felé remekül tűz a nap, és az egész vidék az ősz legbujább színeiben pompázik. A fenyők sötétzöldjét a gyertyánok bronzvörös lombkoronái tarkítják, s citromsárga rezgőnyárfák és fehér törzsű nyírek rajzolódnak az enyhekéken ragyogó égboltra. Csillogva úszik el felettünk egy repülőgépünk, és csillogva úszik vele versenyt fenn a napsugaras magasságban az ezerszálú ökörnyál. Pompás ravatalt készített a Természet azoknak, akik ma halnak meg. Az ágyúk nem szünetelnek, de az a pár srapnel, amely erre jár, nem zavarja azt a tiszta gyönyört, amit az ősz talán vigasztalásul nyújt felénk. A fiúk elnyúlnak a fedezék mögött és diskurálnak, szunyókálnak, fütyörésznek. Egy ízben megzavarja ezt a szendergést a muszkának egy udvariatlan srapnelje, mely kivételesen nem mögöttünk explodál, hanem éppen a rajvonalunk elé tolt figyelő patrul fölött, s golyói a fülünk körül süvítenek el. Egyszeriben a fedezék töltése mögé búvik minden ember, s már kezdünk drukkolni, hogy az orosz felfedezte rajvonalunkat és ezentúl mi kapjuk a gránátzáport. Jön is még néhány veszedelmesebb löveg, de azután megint másfelé keresgél a muszka.

Fellélegzünk. Lekúszom a patrulhoz, de ott is minden rendben van. Folytatjuk a naplopást. Egészen jól éreznők magunkat, és ez a teljes pihenés, hogy ne mondjam üdülés rövidesen egészen helyreállítana bennünket, ha rendes kosztunk lenne. Messze balról, Starisambor, vagy talán Przemysl körül állandóan ágyúdörgés hallatszik, ott óriási küzdelem folyhat napok óta, s nekünk itt látszólag semmi dolgunk. És mégis nehezebb a helyzetünk, mint eddig bármikor volt. Nagyon kevesen vagyunk, és ha az orosz támadásba megy át, egy lépést sem szabad hátrálnunk.

A muszka pedig készül valamire. Tegnap véres fejjel vertük vissza, s ma délelőtt meglehetős csendben maradt. Délután azonban tüzérsége fokozza a tüzet, és valóságos golyózáport zúdít a bal oldalon a dombtetőre. Állítólag valami út megy ott, amelyen a mi élelem- és munícióhordóink járnak s ezt a muszka észrevette. Ez azonban inkább az éhes bakaság találmányának látszik, mely nem tudja már mivel magyarázni, hogy nem kap enni. Ismét egy csomó halottja és sebesültje lesz ma századunknak, a dombtetőn, a bokrok közt a szanitéceket látjuk mozgolódni. Nyugtalanító, hogy a mi ágyúink nem reagálnak az orosz okvetlenkedésre, s az az érzésünk, hogy talán nincsenek is a hátunk mögött.

Szerencsére a muszka tüzérség nem aknázhatja ki kellőleg fölényét, mert a dombos, erdős terepen csak egészen vaktában dolgozhat. Estefelé egyik összekötő patrulunk mégis azt a hírt hozza, hogy az ezrednek nagy veszteségei voltak a mai napon, állítólag kb. száz halott és 160 sebesült. Alkonyatkor a kétnapi heverés után egy kis mozgáshoz támad kedvem, s négykézláb hátrakúszva a dombunk mögé, az annak takarásában fekvő friss zöld réten pár sprintet vágok ki egyik boglyától a másikig. Eleinte járni is alig bírok, úgy elzsibbadtak a lábaim. Szederbokrokat találok itt, és mohón kezdek keresgélni a tüskés ágakon, de nagyon nehéz mesterség ez, fél óra alatt sem találok többet vagy harminc fekete bogyónál. Ezt is kincs gyanánt üdvözlöm. Vacsorára megint egy tartalék konzervünket fogyasztjuk el, s most már csak egy marad. Éjfélig ismét reám hárul a vedetták felvezetésének feladata. Keserves dolog. Az erdőben már vaktában is megtalálom őket, de míg előbb életet verek az újonnan felvezetendőkben, minden türelmem elfogy. Megbízni pedig − az én kedves filozopter bajtársamat kivéve − egyben sem lehet.

Hasztalan ismétlem nekik, hogy a muszka támadó szándékkal van, rendületlenül bóbiskolnak, s csak akkor vesznek észre, ha beléjük botlom. A rajvonalban minden rajnak egy embere ébren kell legyen, de ezt is az esetek felében alva találom. Gorombának kell lennem, mint a pokróc, s sajnos rúgás és káromkodás nélkül nem megyek semmire. Visszatérve egy darabig fülelek, gyanús neszt nem hallok, de az erdő felett csend ül, csak nagyon-nagyon messze dobognak az ágyúk valahol Przemysl váránál, hol fényszóró világánál arat a nagy kaszás. Pár srapnel az éjszaka is elröpül felettünk, de csak annyi a hatása, hogy a másik oldalunkra fordulunk a takarók alatt. Éjféltől pompásan alszom.