1914. október 20.

A szokásos srapnelébresztőt ma is megkapjuk kora hajnalban. A napsugár is hamarosan előbukkan, s örvendve konstatáljuk, hogy az ég tiszta és a tegnapi derült időre van kilátásunk. Tétlen heveréssel töltünk pár órát, de még mindig korgó gyomorral. Kezdem bánni, hogy nem vezettem pontos statisztikát arról, mikor és mennyit kaptunk enni.

Déltájban indulásra kapunk parancsot. Belebújok ismét a borjúszíjakba. A borjút ugyanis szabályellenesen, de a józan ész követelményeinek megfelelően, lelódítottuk a hátunkról a napok óta tartó heverés alatt. A fedezékből négykézláb lekúszva a domb mögé a rétre, onnan a bokrok takarásában a huszárok rajvonala mögött felmegyünk a hilfsplatz felé vezető útra, ahol megállunk. A huszárok is itt vannak valahol a közelben, tisztjeik a mieinkkel diskurálgatnak az árnyas erdei úton. Ismét helyet cserélnek a szakaszok, úgy látszik, az exponáltabb pontokon levőknek nagy a veszteségük, s ebből mindegyiknek ki kell venni a részét. Másként helyesebb lenne maradnunk, mert a magunk körletét már alaposan ismerjük, ami nem csekély előny harc közben. Most hallom, hogy századunk fele a fél kilencedik századdal kerül össze, melynek parancsnoka Kenessey tart. hadnagy. Ő lesz tehát a mi parancsnokunk is. Egyébként a rajvonal ezen részén a huszárok kommendása, egy őrnagy a legidősebb tiszt, s mi is őalá tartozunk.

Nagy megelégedésemre csinál is az öregúr egy kis patáliát, mikor meghallja, hogy a konyhát ittlétünk óta nem láttuk. Parancsot ad, hogy hadnagyunk rögtön küldjön élelemért, természetesnek mondván, hogy a konyha magától nem jön utánunk. Elbámulok. Eddig abban a hitben voltam, hogy valami igen nyomós okának kell lenni annak, hogy napokig éheznünk kell, s most kiderül, hogy csak egy szóba került volna, és éppen olyan kifogástalan élelmezésünk lehetett volna, mint a huszároknak. De nagy is a különbség a mi sápadt és sovány bakáink és a jól táplált huszárok testi és lelki állapota között. Egy helyen csoportosulás támad. Kíváncsian odamegyek, s a bakák közepette egy huszárkáplárt találok, aki a leghatározottabb biztonsággal beszéli a szájukat is tátva feledő bakáknak, hogy Párizs már réges-rég elesett, s hogy az olasz is régen hátba támadta a franciát, úgyhogy azzal hamarosan végezni fogunk, akkor aztán az oroszra kerül a sor.

Ifj. Háry János még a saját csekélyke dolgairól is odavet egypár szerény megjegyzést, s közben nem győz csodálkozni, hogy mi mindezekről semmit sem tudunk. Bezzeg ők tudnak. De nem is olyan kedvetlen és töprengő az arcuk, mint a mi bakáinké. Talán csak azért, mert nem olyan fáradtak és nem olyan éhesek. Hogy a szellem más köztük, mint miköztünk, az bizonyos. De hogy a tisztek és a legénység között is más, az is bizonyos. Végre valahol megszületik a döntés, és mi elindulunk, természetesen ugyancsak arra, ahonnan jöttünk, de mégis régi állásunknál még tovább valamivel, abba a völgyecskébe, ahol Wachauer zászlós szakasza volt eddig. Füves kocsiúton érünk oda a cserjék védelme alatt, s leváltjuk őket. A távozók dicsérik a helyet, azt állítják, hogy arra srapnel nem szokott járni. Ez mindenesetre kellemes, bár ami késik, nem múlik. Wachauer egy kertésszel (Payerl) fenyőgallyakból, parti páfrányokból és a hó alatt is üdén maradt lila harangvirágokból gyönyörű koszorút köttetett Rezes hadnagy sírjára. Most viszik fel magukkal a hilfsplatzhoz, ahol a sír van. A kis zászlós részleteket kér tőlünk a szomorú esetről, és lányos arcán mély megrendülést látok. (Mintha érezte volna, hogy hamarosan ő is koszorút fog kapni.)

Lehoczky ismét reám bízza a vedetták felállítását. Az előbbi szakasz nyolc emberének leváltásával ezt elintézem, közben jól körülnézve az új helyet. Rajvonalunk egy keskeny völgyet zár el, melyen az ismert kis patak kanyarog észak felé, s melyben innen vagy 3-4 kilométerre Sprinja község fekszik. A völgyben pázsitos rét, itt-ott pár bokor, néhány fenyőből álló csoport. Nincs kilátásunk végig, mert a völgy is kanyarog, hol szűkül, hol tágabb, és az elszórt fák, bokrok a háttérben egybeolvadnak. Jobbra hatalmas erdő kezdődik, a hegy lábánál folyó patak túlsó partján meredeken fut fel a csúcsnak; sötét árnyába nem tud behatolni a szem, s ez sehogy se tetszik. Balra a völgy másik oldala enyhébb emelkedéssel van borítva, de csak rajvonalunk vonaláig. Előttünk azonban már a korábban látott barna szántóföld terül el, messzebb északon ismét egy erdősáv húzódik a völgy bal oldalán. Közben apróbb-nagyobb földhullámok, melyek a kilátást nagyon megnehezítik. Mögöttünk a jobb és bal oldali erdők összezárulnak. Innen kocsiút visz ki a rétre, s azon végig mindig a patak bal partján Sprinjának. Rajvonalunk a hegy lábánál a pataknál kezdődik és balra felhúzódik az erdő szélén, de kilövésünk nincs mindenütt, sőt némely emberünk nem lát csak 15-20 lépést maga elé a bokrok, dombok miatt. Igen nagy vonalat kell tartanunk, úgyhogy csak minden 6-7 lépésre esik egy emberünk. Az az erdészlak, melynél pár nappal ezelőtt Wachauer szakaszával találkoztunk, s ahonnét Sprinjába akartunk betörni, valahol előttünk van, s Lehoczky az erdésszel szeretne érintkezésbe lépni. Vállalkozókat keres erre a feladatra. Bodonyi önkéntes − aki eddig Rezes szakaszában volt − és én jelentkezünk. Úgy látszik, már igen sokat pihentem, hogy nem férek a bőrömbe. Tény, hogy rettenetesen unom a heverést. Több emberre nincs is szükség, mert annál feltűnőbbek lennénk. Bodonyi már járt erre egy Nedjelnáról kiküldött patrullal s ismeri az utat, tehát ráhagyom a vezetést. A jobb oldali rengetegben indulunk el, honnan balra jó kilátás nyílik a napsütötte rétre, míg mi a sötétben járunk. Ez rendben volna, de az erdőben annyi az ágas-bogas keresztbe dőlt vén fatörzs, sziklacsoport és mély vízmosás, hogy nagyon nehezen tudunk előrejutni.

Olyan kaotikus rendetlenségben feküsznek ezek keresztül-kasul előttünk a bokrok sűrűjében, hogy alig látunk 20–30 lépésnél tovább, de néha még feleannyira sem. Ha a muszka rajvonala itt fekszik valahol az erdőben, oly kitűnően el tud rejtőzni, hogy csak akkor vesszük majd észre, ha a nyakukra lépünk. Kellemetlenül érzem magam, s szemem-fülem tágra nyitva, óvatosan lopózom előre, mintha vadra cserkelnék. Bodonyinak azonban úgy látszik, nincsenek ilyen aggályai, mert nem sokat néz jobbra-balra, hanem a művészember nemtörődömségével, könnyelműségével baktat előre. Egyszer meg is állítom, s megkérdem, talán valami értesülése van-e arról, hogy a muszka az erdészlakon túl van valahol. „Nem, nem hallottam semmit" − feleli, s hamarosan ismét előttem jár. (Később jöttem rá, hogy a fiú nagyon rövidlátó, és úgy látszik, abban a hitben volt, hogy a muszka sem lát tovább, mint jómaga. Különben azt is megvallotta, hogy soha egy pillanatra se hitte, hogy valami baj történhet vele. Ilyen szerencsés emberek is akadnak. Ő talán ma is azt hiszi, hogy jó előérzete volt, pedig csak szerencséje volt egy jó adag.) Lent a völgyi úton egy ló hullája jelzi, hogy itt már volt valami csetepaté. Egy erdőnyíláson kell áthaladnunk. Óvatosan nézek végig rajta, mielőtt kilépnénk a bokrok közül, de egész kihaltnak látszik. Magas fenyők közé érünk, az aljuk tisztább, és a kilátás előre valamivel jobb, mint eddig, a haladást sem gátolja annyi lábtörő vízmosás.

Nem lehetünk messze az erdészlaktól, hisz már vagy másfél-két órája haladunk. Fokozottabb óvatosságot ajánlok Bodonyinak, mert már előrébb járunk, mint az a kis liget, melyből legutóbb a kozákokat kifüstölte tüzérségünk, s melyet balra a völgy túlsó oldalán hagytunk el. A pajtás azonban továbbra is az eddigi tempóban megy előre. Eddig is csak azért tartottam vele, mert nem akartam, hogy óvatosságomat gyávaságnak higgye, most végleg megelégelem a dolgot. „Pajtás, én nem akarok a muszka szájába besétálni, ha neked kedved van, megteheted" − jelentem ki, és egészen a magam kedve szerint tartok előre, jól körülnézve, ha egy olyan ponthoz érek, ahonnan jobb a kilátás, de ahol viszont magam is minden oldalról látható vagyok. El kell ismernem, hogy Bodonyi ezt megkönnyíti, mert félbalra előttem jár vagy ötven lépéssel. Egyszer bevár, a völgy túlsó oldalára figyelve, ahonnan hangokat hallunk. A fák csúcsa fölött kilátni a túlsó tetőre. Pár paraszt hajladozik ott, krumplit szednek. A muszka rajvonal tehát jóval hátrébb van valahol. Csakhamar megpillantjuk az erdészlak födelét, és a cserjék közt egészen a kerítésig lopózva, egy törött léc helyén a kertbe jutunk. A hátsó ajtó zárva. Előrekerülünk és bekopogtatunk. Az erdész kissé meghökkenve üdvözöl bennünket és sietve tessékel beljebb. Bodonyival már úgy beszél, mint régi ismerőssel. Elmondja, hogy a faluban, melynek szélső háza az erdészlakkal szemben van, orosz patrulok cirkálnak, de nála már régebben nem voltak. Tört németséggel beszél, bemutatja fiait, mind 16-20 év közötti diákemberek, középiskolai és egyetemi hallgatók, majd feleségét, aki vajas kenyérrel és szalonnával kínál bennünket. Csaknem a szemünk ugrik ki. „Kenyér". Micsoda isteni szó. És méghozzá vajjal. Úgy nekiesünk, mint a farkasok. Az elénk tálaltakkal hamarosan elbánunk. Elmeséljük, hogy állunk a konyhával, és kérésemre a kedves háziasszony rögtön késznek mutatkozik a legénységnek egy nagy fazék krumplit, zászlósunk részére pedig tejberizst főzni. A konyhában rögtön hozzáfognak, mi pedig borjúval a hátunkon s köpenyesen, úgy, ahogyan vagyunk, tovább diskurálgatunk. Most először próbálom borjúval a támlás széken ülést, hát furcsa dolog.

Úriember szobájában, kedves társaságban de régen nem voltam! Egészen meg vagyok hatva, annyira elszoktam tőle. Mikor az erdész meghallja, hogy gazdasági intéző vagyok, mint kollégát üdvözöl, s még szívesebb lesz. Elmeséli, hogy neki is van Magyarországon, az Alföldön pár hold öröklött földje, s annak ügyében járt is valamikor arra. Kéri, hogy írjam fel a címemet, s ő is megadja a magáét. (Timoteus Nalepa. Sprinia. Via Zwor bei Sambor.) Elmondja, hogy pár ezer hold erdő van a keze alatt, mely egy lombergi társaság tulajdonát képezi. Szarvas, őz, vaddisznó bőven volt benne a harcok előtt, de most bizonyára csendesebb vidékre menekültek. Egy kevés gazdaságilag művelt terület is tartozik a birtokhoz, s a magtár a faluban van. Ígéri, hogy ha a muszkát onnan kikergetjük, s az a magtárt ki nem fosztotta, pompás kenyeret fog süttetni a legénységnek. Biztosítom, hogy ha csak tőlünk függne, egy cipóért valószínűleg vállalkoznánk a muszka kikergetésére. (Később is folyton azon törtem a fejem, hogyan lehetne a magtárhoz jutni, hisz az kenyeret jelentett.)

A falu határa a visszavonuláskor nem volt harcok színtere, s azért maradt itt családjával, de már nagyon várják, hogy Sambor vagy Lemberg felszabaduljon, és odamehessenek. Kilépni sem mernek lakásukból, állandóan bezárkóznak. A fiúk, mint látom, régi lengyel illusztrált lapok vaskos köteteivel űzik el az unalmat. A falubeliek bejárnak az erdészhez, és így pontos információi vannak mindenről. Orosz tisztek voltak a vendégei nemrégiben. Semmi rosszat nem mond róluk. A házbeliek a srapnel-, fegyver-, gépfegyverszót jól ismerik, néhány apró golyó már megakadt a ház falaiban, de szerencsére fáradt golyók voltak, különben a fatörzsekből készült falon könnyen fúródtak volna át. Az épület tudniillik az e vidéken szokásos módon fából épült, egyébként igen szép, tágas szobákkal s minden kényelemmel. Megtörtént igen sokszor az utóbbi napokban, hogy az erős ágyúzás arra kényszerítette a családot, hogy a pincében keressen biztosabb helyet. Megnyugodva hallják tőlünk, hogy általános előnyomulásban vagyunk, és folytonos aggódással teli, idegőrlő napjaiknak talán hamarosan vége szakad. Jómagunk sem ülünk egészen nyugodtan a barátságos szobában. Ki-kinézek a függönyök mögül az ablakon, de semmi mozgás a ház körül. Az ajtókat utánunk is lezárta a házigazda. Biztatjuk, hogy ha orosz patrul kopogtatna, csak eressze be őket, s a fegyvereiket tétesse le egy sarokba, mi aztán a szomszéd szobából majd elintézzük a továbbiakat. Szegény ember fanyarul mosolyog, ilyesmire nemigen szeret gondolni. Nagy megdöbbenéssel fogadja Rezes hadnagy halálhírét, ki csak néhány nappal azelőtt volt vendégük. Egyet-mást el kell árulnunk magunkról, de dacára a kedves, vendégszerető fogadtatásnak, sok kérdésre kitérő választ kell adnunk, mert biztosat senkiről se lehet tudni a mai világban, s főleg ebben a görbe országban. Mire a vacsora elkészül, teljesen besötétedik.

Az erdésztől két rutén fickót kérek, akik az út háromnegyed részéig elhozzák a hatalmas fazék krumplit, s aztán barátságos búcsút veszünk tőlük. Éppen elég kettőnknek innen a rajvonalig elcipelni a század mai vacsoráját. Egészen sötétben érünk oda, de még elég világos van ahhoz, hogy belénk ne lőjenek saját embereink. Bodonyi elmegy a jelentést leadni, magam pedig egy embernek a markába olvasok szigorúan hat darabot. Még egészen forró. Van nagy hálálkodás, sokan megkérdik, hogy „Mind az enyém?". Nem szoktak hozzá ilyen kétmarkos porciókhoz. Mire a legszélső emberhez érek a bal szárnyon, már csak vaktában tapogatózom, koromsötét van. Lehoczky mellett térünk nyugovóra, a pázsitra fektetett fenyőgallyakon.