1914. október 21.

A friss hajnali levegő korán ébreszt fel. A patak vize olyan, mint a jég, gyorsan megmosakodunk, s Bodonyival ismét lemegyünk az erdészhez. A tegnap hozott edények visszaszállítása a jogcím, de valójában a vajas kenyérre gondol mindegyikünk. Zászlósunk, tekintettel a tejberizsre, semmi ellenvetést nem tesz. Hogy híreket is iparkodunk szerezni, az egyébként természetes.

A hajnali köd leple alatt most már nem az erdőben bukdácsolunk előre, mint tegnap, hanem a völgyi úton haladunk gyors lépésekkel, a figyelést azért nem mulasztva el. A lóhulla mellett egy percre megállva megállapítom, hogy azt valószínűleg a mi huszáraink alól lőtték ki, néhány nappal előbb, mert fel van fúvódva, de egyébként még elég ép. Csípős hideg van. Kipirult orral és fülekkel érkezünk meg az erdészlakhoz, Már fenn vannak ott is, mostanában nem szoktak sokat aludni. A nagy szobák egyike jól be van fűtve. Micsoda áldás is egy meleg kályha és egy barátságos szoba! A harctérre kellett kerülni az embernek, hogy ezt méltányolni tudja. Hát még mikor egy csésze forró tejet tesznek elénk remekbe sütött barna kenyérrel! Úgy érzem, hogy soha az életben ilyen hálásan nem fogadtam semmit. Lehoczkynak is viszünk egy kulacs forró tejet, s a legénységnek egy kisebb fazék főtt krumplit, amit ketten is elbírunk.

A faluban semmi újság. Visszatérve örömmel hallom, hogy a konyha után küldött embereink végre megjöttek, és némi kenyeret, főtt marhahúst, nyers rizst s fejenként 3 szem cukrot és pár cigarettát hoztak. Lehoczkyt iparkodom rábeszélni, hogy teljesen kifogyott tartalékporciónk pótlásáról is gondoskodjék, mert egészen élelem nélkül lehetetlen helyzetbe kerülünk. Ebédre az erdészhez vagyunk hivatalosak. (Úgy emlékszem, ekkor borotválkoztam meg hetek után ismét, a pamacsot a patakba mártogatva, a borjún ülve, a sziklára helyezett zsebtükörből.) Már úgy járunk a völgyi úton, mintha minden veszély ki lenne zárva, s csak az erdészlak közelében figyelünk kissé jobban. A menü a következő. Tyúkleves, kelfőzelék tyúkhússal és k.u.k. konzervünkből készült feketekávé. Egészen szerénytelenül jóllakunk. Nagyszerűen érezzük magunkat, de ismét lecsap a mennykő. Éppen Lehoczky ebédjét helyezi el csajkáinkban kedves háziasszonyunk, mikor két emberünk beállít, s jelentik, hogy azonnal sietnünk kell vissza, mert délután szakaszunknak indulni kell valahova. Elbúcsúzunk, kölcsönös szerencsekívánatok közben, mert úgy véljük, ismét más állásba jutunk, s többé nem látogathatunk le ide.

Felérkezve megtudjuk, hogy másként áll a dolog, délután általános támadás készül a mi részünkről. A jelzett időben tényleg élénk fegyverropogás támad bal szárnyunkon, néhány eltévedt golyó is elsípol felettünk, de aztán elcsitul minden, illetve úgy tetszik, mintha balra elhúzódna a harc anélkül, hogy támadásra mi is parancsot kaptunk volna. Tüzéreink leadnak egy csomó srapnelt Sprinjára, aztán ők is elhallgatnak. Estefelé a mi szakaszunk pár méterrel előbbre vonul a völgyben, s ott a huszárokat közénk osztják, úgyhogy nagyon sűrű rajvonalat képezünk. A huszárok gépfegyvere is itt van pár lépésre az út menti bokorban.

Lehoczky az éjjeli vedetta felállítását bízza rám. Talán orosz ellentámadást várunk? Éjfélig ezekkel mulatok. Nagyon ébereknek szeretném látni őket, mert egyébként az egész rajvonal alszik. Az éjszaka nagyon csendes, mert befelhősödött és a szellő sem mozdul. Minden hang messze száll, s a hátam mögötti rajvonalból egész éjjel köhögés, krákogás, hortyogás hallatszik. Egy-egy minden tilalom dacára fellobbanó gyufa is amellett tanúskodik, hogy bakáink a világ legindolensebb fickói. Az eső csöndes szomorúsággal szemerkélni kezd, és egész éjjel egyhangú kopogással paskolja a pokróc fölé terített sátorlapot. Egy huszár és egy baka között fekszem egy sövénykerítés tövében, kis fenyőt vágtam magam alá párnának.