1914. október 24.

Az eső kitartóan esik még hajnalban is, de amint fokozatosan világosodik, lassan eláll. A kemény és hideg fekhely korán kelővé teszi az embert. Felülök a pázsitágyon és nagyon kedvetlenül bámulok bele a világba. Unatkozom. Helyesebben mondva, az életet unom. Ezt az állati, még csak nem is ősemberi életet. Csend van, s ilyenkor az embernek mindenféle gondolatai támadnak, melyek csak fokozzák a szenvedést. Fellélegzem, mikor az előttem emelkedő bokrok felett az erdészház kéménye füstölni kezd. Összeszedem átázott sátorfámat, és mint mindig, a szokásos óvatossággal előrelopózom, s látva, hogy az udvar üres, azon keresztül a cselédház konyhájába térek be. A kemence már fűtve van. Kifeszítem mellé a vizes pokrócot és sátorlapot, s élvezem azt az óriási luxust, amit úgy neveznek, hogy tető.

Hamarosan előkerül az erdész bácsi is. Sokkal nyugodtabb, mint tegnap éjjel volt, hisz már maga a napvilág valami biztatást, bátorítást ad, a sötétség rémei elosontak az éjszakával. Az ember lát és nem hallucinálhat, a napfény józanít és reményeket éleszt, sötét dolgokban nem hisz úgy az ember, mint éjjel, álmosan és fáradtan, meggyengült idegerővel. Kissé sápadt szegény ember, keveset alhatott. „Hál’Isten"-nelemlegeti, hogy úgy lett, amint tegnap mondottam, és a nagy fegyverropogásból semmi komoly baj nem támadt. Természetesen betoppan Bodonyi is, és rendes tejeskávé-porciónk ma is kijár. A patrulnak krumplileves készül. Nagy jóakarattal látnak neki a forró ételnek, melyhez a hegyoldali parasztházból pár tojást is sikerült szerezniük.

Hauptmann káplár érkezik három idegen ezredbeli emberrel. Az óriás fiú igen meg van rökönyödve. „Képzelje, önkéntes úr, azt a parancsot kaptam, hogy vezessem vissza ezt a három embert az ezredükhöz, és azzal összeköttetést szerezzek. Az ezred itt állt valahol jobbra a hegyen, de az most tele van orosszal. Engem ma vagy lelő, vagy elfog a muszka." Komoran bámul maga elé, s annyira komolyan veszi a dolgot, hogy mikor elindulnak, óriás markát meghatottan búcsúra nyújtja. „A viszontlátásra, Hauptmann!" − csapok beléje, nem mondván ki a mondat másik felét, hogy vagy ezen, vagy a másvilágon. (Visszatérve a fogságból, a Dombóvár−Budapest vonalon utazva, egy forró nyári napon az ablakból kihajolt egy állomáson, és akkor láttam viszont a bajtársat. Persze nem ismert meg. Én is elfeledtem a nevét, de hamarosan tisztába jöttünk egymással. A muszkák csakugyan elfogták azon a napon, hisz a hegy már akkor régen orosz kézben volt, s egyenesen az oroszlánverembe mentek. Nálam szerencsésebb volt, mert az orosz forradalom az európai Oroszországban érte, és onnan sikerült neki 1918-ban hazaszökni.)

A bajtársnak mindenesetre kétszer oly nagy eshetősége van arra, hogy golyó találja, mint más közönséges halandónak, mert legalábbis kétszer oly nagy célpontot ad a muszkának. Lehoczky tegnap maga is belátta, hogy ha valamit próbál a muszka, tíz emberrel itt mit sem tehetek, és most egy szakaszvezető parancsnoksága alatt 25 embert küld patrulom felváltására. Eddig Bodonyi és én váltogattuk egymást mint parancsnokok, de az embereink mindig ugyanazok voltak. Ugyanaz a tíz baka. Most végre a többi altisztre is rákerül talán a sor, s minket kissé békén hagynak. Mégsem tudom, örüljek-e ennek, mert a napi vizitjeimet az erdészlakban, egy kis kockáztatás árán bár, de szívesen leadnám ezentúl is. Ez egyszer tehát Bodonyival együtt ballagunk vissza a rajvonalba.

Mikor az ebédünket kérjük, sajnálattal tudatják, hogy rólunk biz megfeledkeztek. Az itt maradt altisztek annyira természetesnek tartják, hogy mi ketten álljunk a legveszélyesebb poszton, hogy arról is megfeledkeznek, hogy a világon vagyunk. Sanyarú képpel nézünk egymásra. A főludas zugsführer úr végül azzal a sátorponyvával jön elénk, melyben a főtt marhahúst hozták a századnak, s azt ajánlja, hogy nyaljuk ki. Mit tehetünk egyebet, megfogjuk a sátorlap csücskét, és a benne lévő húsmorzsákat összerázzuk annak közepébe a megfelelő mennyiségű piszokkal együtt, s ezt a maroknyi kupacot testvériesen megfelezve, a három ujjunkkal enni kezdjük, mint a mákot. Egy fél cvibak kerül még részünkre valahonnan, s ez az egész napi elemózsiánk. Az erdészlakban kapott tejjel és kenyérrel ezen is meglennénk ma, ha holnapra többet remélhetnénk, de a dolog éppen fordítva van. Úgy hírlik, hogy a jobb szárnyunkon harcoló honvédek kikaptak az orosztól, és most az a sok ágyú, melyet ott előrenyomulni láttunk a sáros országúton, visszavonulóban van. Az orosz betörés folytán trénünknek is vissza kellett menni Turkára, mely ide 40 kilométerre van, s most már nem pótolhatjuk tartalék konzervjeinket. Amit előre láttam, bekövetkezett, a folytonos halogatásnak itt az eredménye. Ha konyhánktól valamiképpen elszakadunk, a levegőből kell élni az amúgy is szúnyogkoszton tengődő legénységnek.

Ajánlom Lehoczkynak, hogy míg lehetséges, próbáljunk szerezni bármiféle élelmet. A faluban talán kaphatnánk tejet és tojást. Megbíz vele, hogy járjak utána. Gruisz ercsi tanító − szintén a póttartalékosok gárdájából − ajánlkozik kísérőmnek. Szegényről lerí az éhség, s valószínűleg csak azért jelentkezik, mert ezen a réven pár jobb falatot remél. Minthogy napok óta gyakorta járom baj nélkül a völgyi utat, Gruisszal most is minden elővigyázatosság nélkül indulunk el azon, s nem sokat nézek jobbra-balra. Gruisz még sohasem járt erre, s egészen rám bízza magát. Így esik meg azután, hogy még nem is jutunk el egészen a patrul szokásos helyéhez, egyszerre egy jobb oldali fenyőcsoport felől pisszegést, majd ezt a fojtott kiáltást halljuk: „Halt! Lebukni!" Odatekintve patrulunk két emberét látjuk hasalni a fák mögött, akik kézzel-lábbal veszettül integetnek, hogy feküdjünk le. És én abban a minutumban már fekszem is. Gruisz egy ideig tétovázik, majd megérti a helyzetet, és mellém vágódik az úttól balra eső három szál fenyő mögé, ahol egy kis partja van a rétnek, és elölről egészen fedve vagyunk.

A patrulbeli két ember feszülten, kimeresztett szemmel les előre. Fejemet a kis part fölé emelem s előrekukkantok. Ebben a pillanatban közvetlen közelünkben egy hatalmas fegyverdörrenés rázza meg a levegőt, utána még egy, és kisvártatva egy harmadik lövés a második után. Egy megrezdülő borókabokor mögött egy muszka köpenyét látom meglibbenni, s már el is tűnt a bokrok sűrűjében. Pár percnyi csend, azután ugyancsak elölről két emberünk lép ki a bokrok közül és felénk lopózik. Mesélik, hogy a lövéseket ők adták le egy, a bokrok közt előrelopakodó muszkára, de dacára a túlságos közelségnek, valószínűleg elhibázták az ipsét. Annyit láttak, hogy eszeveszett futással menekült vissza a falu felé. Csak annyit értek el a lövésekkel, hogy a muszka előtt most már nem titok, hol állunk. Előjönnek a többiek is, és egy magasabb cserje mögött megtárgyaljuk a dolgot. A muszkák már egész délután itt kutattak az erdészlak körül, anélkül, hogy a patrult felfedezték volna. A mieink éppen azért jöttek egy kissé hátrább, ahol a patakmeder jobban rejtette őket. A legelső muszka mögött négykézláb kúszva 5-6 másik bujkált a bokrok alján, s azok mögött a faluszéli dombon 50-60 főnyi csoportot láttak a posztjaink. Bakáink a muszkák meglepetésére és azok elfogására törekedtek, s azért egészen közel engedték őket, annyira, hogy a legelső orosz csak 15 méternyire volt tőlük, de mintha érezte volna a veszélyt, tovább sohasem jött. Visszament és ismét előre jött, de mindig csak ennyire és nem közelebb. A mi legelöl álló emberünk, aki három, csaknem egy tőből nőtt fenyő között pompás helyen bújt meg, meg is mutatja, hol volt az orosz tőle. Egyszer azonban a muszka kutató szemei felfedezték a csukaszürke ellenséget, és a fenyőlombok közül rávillanó szemektől megrökönyödve talán egész önkéntelenül rándult meg fegyverét szorongató keze. A mi bakánk azzal magyarázta a mozdulatot, hogy lőni akart, és persze megelőzte abban, mire az orosz vad rohanással menekült hátra. Ha az orosz itt nagyobb erővel fog előretörni − ami előbb-utóbb várható, mert ő van támadásban − úgy még csak kilövésünk sincs, kis erővel pedig csak akkor tudnók visszatartani, ha jó messziről kezdhetjük el ólommal traktálni. Egy véleményen vagyok a patrul parancsnokával, Pisch zugsführerrel, hogy még hátrább kell vonulnunk, ahol jobb kilövést kapunk, és ahol szükség esetén a mögöttünk levő rajvonalból támogatást kaphatunk. A patakmeder jó takarását felhasználva, visszavonulunk. Egy búcsúpillantást vetek az erdészlak felé, melynek kedves lakóit sorsukra kell bíznunk. Aligha találkozunk még egyszer. Embereink hosszú sorban bujkálnak tova, végül a szakaszvezetővel én is elindulok. Vissza-visszatekintünk, hogy a muszka nem követ-e, de ennek semmi nyoma.

Az út kanyarog, és pár száz lépéssel odébb már takarásban vagyunk, úgyhogy itt már egész bátran megyünk, a mögöttünk levő fák elrejtenek a muszka elől. Vagy fél kilométerrel tovább oly helyre érünk, ahonnan jó kilátásunk nyílik a falu fölötti domboldalra, s innen érdekes látnivalónk akad. A hegyoldalra, mint megkergült birkanyáj, sűrű és rendetlen tömegben a muszka katonák százai rohannak felfelé. Vagy húsz-harminc lovas is vágtat, s ezek hamarosan eltűnnek a domb másik oldalán, a gyalogság azonban úgy látszik, kifullad a sebes hegymászásban, a dombtető felé már alig másznak. Kb. egy szakasz rajvonalba fejlődik, és a főcsapat visszavonulását fedezendő, hátramarad, árkot kezd ásni. Jól kivesszük, hogy mily ijedt iparkodással dolgoznak, úgy hányják a földet, mint egy megriasztott vakondok, és pár perc alatt már eltűnnek a földhányás mögött. Csodálkozva nézünk össze a szakaszvezetővel. Csak most kezdjük érteni a dolgot. Pár lövésünk csinálta ezt a kavarodást, s a muszkának ugyan esze ágában sincs utánunk jönni, inkább igyekszik távolodni. Jól rájuk ijesztettünk. Csak azt sajnáljuk, hogy kis hegyi ágyúink ezt az egész jelenetet szótlanul nézik, pedig távcsővel a muszka sereg minden emberét a legpompásabban lehet kivenni. Még gépfegyverrel is oda lehetne pörkölni nekik, de a mi fegyvereinknek már nagy a távolság, eltekintve attól, hogy itt elől csak nagyon szükség esetén tanácsos lődözni, mert könnyen kedvet kap rá a mögöttünk levő rajvonal is, ebből pedig az eddigi tapasztalatok után inkább nem kérek. A kis ágyúk talán nincsenek is mögöttünk. (Biz rég nem voltak már ott akkor.) Még látjuk a gyalogságot is elvonulni a lovak után, a mind erősebben szemerkélő eső azonban ködfüggönyt húz közénk és a muszka közé, s le kell tennünk a további figyelésről. Valamivel hátrább felállítjuk ismét a patrult. Errefelé már régebben ásott fedezékeket találunk, ahonnan előre jobb kilövés esik. Hátramegyek és jelentem Lehoczkynak a történteket. A patrul új felállítását jóváhagyja, és a mind erősebben zuhogó eső ellen sátrába invitál. A bakák azt pompásan elkészítették fenyőgallyakból és ágakból, s a tetejére terített sátorlap jól levezeti a vizet. Bodonyi pajtás már ott heverészik. Lehoczky a kozákoktól zsákmányolt nagyszerű szőrmebéléses köpenyen puha fekhelyet talál. Örvendek és hálás vagyok az invitálásért, mert egész nap jártam-keltem, és nem volt időm az éjszakára oly jó fekhelyet és tetőt készíteni, mint a többieknek, akik napközben ezzel szórakoztak, az eső pedig mind jobban zuhog. De ember tervez…

Lehoczky elmegy, hogy hadnagyunknak jelentést tegyen az újabb fordulatról, és rövid idő múlva azzal együtt jő vissza. Kenessey rövid bevezetés után azt a meleg óhaját fejezi ki, hogy tekintettel a mai igazán válságos éjszakára és arra, hogy soha valószínűbb nem volt egy éjjeli támadás, mint most, egy teljesen megbízható, ügyes és bátor és mindenekelőtt körültekintő és intelligens ember vegye át a rajvonal előtt posztoló 25 ember fölött a parancsnokságot. Fanyar képpel hallgatom ezt a szép beszédet, mert természetesen oda lyukad ki, hogy mindezek a kiváló tulajdonságok csak bennem vannak meg a hadnagy úr által kívánt mértékben, tehát mielőbb pakoljak és menjek vissza az esőbe, sárba virrasztani. A parancs parancs. Ismét felrángatom vállaimra az imént ledobott borjút, és a sátor kellemes födele alól visszatérek a patrulhoz. Igyekeznem kell, hogy még világossal érjek oda, mert a nap már lebukott, s gyorsan sötétedik. Nem várhatom meg a vacsorát sem, mert a koromsötétben még a patrul állásáról sem tudnék tájékozódni. Egy huszáros búcsúszózattal, éhesen vágok hát neki a völgynek, nagyon elkeseredve a dolgok ilyen fordulatán. Egy pillanatra kívánom is, hogy vége szakadna ennek az állati sornak. Előbb-utóbb úgysem lesz másképp, jönne hát hamar a megváltás. A másik percben azonban megint csak reménykedem, s biztatom magam, hátha mégis. Örökké csak nem tarthat ez a rettenetes mészárlás.

A parancsnok nagy örömmel veszi, hogy felváltom, s hamarosan eltűnik a sötétben. Csak az alkonyi ég visszfénye világít egy keveset. Kis fenyőligetből figyeljük a völgyet. A fák alá összehordok egy csomó esőtől lucskos fenyőgallyat, celtemet tapogatózva kifeszítem az ágakra, és ledőlök a baldachinos ágyra. Pokrócom, ruhám, bakancsom még a tegnapi éjjel óta csupa víz. A talaj hepehupás, és ha átfordulok a másik oldalamra, rendesen legurulok a fenyőágakról. A celt sem véd sokat, az eső folyton zuhog, s csak találomra bújok vissza, lehet, hogy nem is vagyok már alatta, nem látom. Arcom, kezem csupa víz. Nem kell attól tartanom, hogy elalszom, a posztok minden mozdulatát, halk, fojtott köhögését hallom.

Komisz egy éjszaka. Párszor felkelek a posztokat ellenőrizni, de most semmi baj sincs velük, tudják mind, hogy mire számíthatunk, s éberen figyelnek. Két ízben is kocsizörgést, kutyaugatást és nagy lármát hallok az erdészlak felől, posztjaim is mind ezt jelentik, de nem tudjuk kivenni, hogy mit jelentsen ez. (A muszka nyomult Nedjelna felé?) Sok minden megfordul a fejemben. Talán rászánta volna magát az erdész a hurcolkodásra, és most rakodik pár kocsival? Aligha tenné ekkora zajjal. Vagy már elhagyta a házat, és a falubeli csőcselék zsákmányol ott? Lehetséges. Aggódva gondolok a derék emberre, s fáj, hogy talán védelemre szorulnak, és mi nem lehetünk mellettük.