1914. október 29.

Korán kelünk, alig világosodik. Tej bőven volt, de nekünk alig hagytak, holott együtt kaptuk, tehát egyenlően kellett volna elosztani. Kifakadok a hadnagy úr pucerja előtt, hogy máskor ne egyék el a mi porciónkat. Szemtelenül válaszol, s Kenesseytől várom, hogy leintse, de az úgy tesz, mintha semmit sem hallana, mire kénytelen vagyok gorombán fellépni vele szemben, s azzal fenyegetni, hogy felképelem, ha még egy szót szól. Kenessey még mindig hallgat. Helyette Lehoczky gurul dühbe, s ő is nekimegy a pucernek, közben azt a kifejezést is kiszalasztva száján: „Nem tudom hadnagy úr, miért nem szól, de én nem nézhetem el stb…"  Feketekávém marad a reggelim. Hozzá jó fekete muszka cvibakot rágicsálok.

Megborotválkozom, s meleg vízben próbálom rettenetesen kicserepesedett kezeimről a fekete színt eltüntetni. Nem nagyon sikerül. Eső, szél és fagy egészen az elevenig menő repedéseket idéztek elő kezeimen, s az ujjaimon egész tyúkszemek képződtek, úgyhogy alig tudom hajlítani őket. Talán sohasem jönnek többé rendbe, úgy néznek ki. Kilenc óra tájban indulunk csak tovább. A ház előtt egy kő 10 km. jelzéssel. Talán annyira vagyunk csak Sambortól? Ez kellemes lenne. Az idő szép napos, bár dér volt reggel, most enyhe. Balról, Chyrow felől még mindig erős ágyúszó dörög, szakadatlan folytonossággal. Ott kemény harcok lehetnek, vajon hogyan végződnek? Erről mi már aligha fogunk hallani. Az út sarát már jól letiporták errefelé; nedves, de nem ragad, és ruganyos, akár a gumi.

Olszanik falut elhagyva sok friss keresztet látunk temetőjében, s az út mentén is elszórva a földeken itt is, ott is egy csomó friss fejfa. Fedezéket is sokat látunk. A lakosság itt nem menekült el, szedik a krumplit, s megbámulnak bennünket, amikor elkerüljük őket. Kis dombon megpihenünk. Fél órát heverészünk a bogáncsos árokparton, közben dagadt lábamat masszírozgatom, mely mind erősebben lüktet, s bokától térdig úgy meg van duzzadva, hogy a feszes bakanadrág kapcsait nem vagyok képes összehúzni rajta, bakancsomat is egészen ki kell fűznöm. Alig indulunk el, megpillantjuk előttünk Sambor házait. Eddig domb takarta őket. A legénységnek kellemes emlékei vannak a városról, és gyorsabb tempóban kezdenek menni, úgyhogy félsántán alig tudok velük tartani. Vagy két kilométerrel a város előtt újabb pihenőt tartunk, s utána nagy biztatással rendes négyes sorokba áll a banda, s úgy indulunk a városba. Eddig mi, önkéntesek a tisztekkel marsoltunk, most Lehoczky által szigorúan a helyünkre parancsoltatunk.

Lehoczky különben görbén néz rám újabban a reggeli incidens óta, s Herbert kivételével a többiek is valahogyan furcsán viselkednek. Nem tudom, mi fáj nekik, talán az, hogy a tiszti pucerektől nem hagytam magam dirigálni, vagy nem vágok elég alázatos képet őelőttük. Elvégre igazuk van, ők feljebbvalóim. De én meg úgy érzem, szintén igazamban vagyok, ha velük egyenlő úriembernek tekintem magam s oly bánásmódot várok részükről, mely szolgálaton kívüli tisztek közt szokásos. Felfogásom szerint a fogságba jutással legalábbis megszűnt a szolgálati viszony köztünk, s csak a rangkülönbség maradt meg. Az orosz által nekünk kiutalt elemózsiákra természetesen igényt tartok, mert különben éhen maradnék, s az a benyomásom, hogy ezt ők a saját megrövidítésüknek tartják. Ha osztozni kell valamin velünk, önkéntesekkel, rettenetes morc képet csinálnak. Szomorú, hogy a gyomor önzése ilyen válaszfalakat tud emelni úriemberek közt.

Sambor fel van lobogózva, a városház tornyáról hatalmas fehér-kék-piros muszka lobogót lenget a szellő, a lakosságnak muszáj ünnepelni, ha jólesik, ha nem. A San fahídján érünk be a külvárosba, és nagy sárban menetelünk tovább. Sok a zsidó a lakosság között. Komor képpel bámulnak reánk, de soknak szemében a szánalom s szimpátia tükröződik. Jólesik. Igaz, csúful nézünk ki, akinek egy kis szíve van, az megszánja a toprongyos csapatot, a viaszszerű arcokat, pedig már sokat javult színünk fogságba esésünk óta. Tisztjeink egészen frissek, ők nem töltöttek a harctéren pár napnál többet, ruhájuk is kifogástalan. Ki is húzzák magukat, mikor hölgyeket látnak, s Tóth zászlósnak nem is tetszik, hogy kifűzött bakanccsal sántikálok mellette és a hatást rontom. „Nem tudod befűzni azt a bakancsot?" − kérdi igen vontatott, hallatlan hangon, s rettentő megvetéssel néz le dagadt bokáimra. „Nem!" − mondom röviden és dühösen, mert a sambori szép szemekkel ebben a nyomorult pillanatban nincs kedvem törődni. A főtéren egy szép és bátor zsidó lány nem fél kimutatni rokonszenvét, és egy doboz cigarettával kínál meg bennünket, odébb pedig gyerekek futnak csapatunk után, s a legénységnek kisebb dobozokban osztogatnak cigarettákat. Egy élelmes zsidó kölyök orosz pénzt kínál, s veszek is tőle 3 ezüstrubelt 3,25 koronáért.

Az üzletek legnagyobb része nyitva van, s lisztet, cukrot és más árukat elég bőven látni a kirakatokban, holott legutóbb a visszavonuláskor alig tudtunk már kapni valamit. Orosz áruk lennének már? A fő, hogy vannak s hogy kaphatók. Mohó szemekkel nézegetjük a sok régen látott elemózsiát, szalonnát, kenyeret. Ha őreink nem lennének mellettünk, megrohamoznánk a boltokat. Táguló szemekkel nézzük a kultúrával járó csemegéket: virsli, bonbon, csokoládé, melyeknek a Kárpátokban hírük-hamvuk se volt. Egy sarkon megállunk, s rögtön azzal a kéréssel fordulok a fűszereshez, adjon egy darab csokoládét, kost was kost, de sajnos ennek éppen kifogyott. A főtéren körhinta, hajóhinta. Azt hiszem, ezek meg bakáinkban ébresztenek édes emlékeket. Ismerős utcák, azon is végighaladunk, melyben egyszer laktunk, s honnan hajnali alarmmal vettük tovább utunkat vissza a Kárpátok rengetegeibe. Tempora mutantur! Megállunk egy emeletes épület előtt, s felzárkózunk.

Orosz tisztek jönnek hozzánk, s valami jegyzékben böngésznek. Négy tisztünk a csapat elejére állt, de hármunkat a legénység közt feledtek. Kíváncsian várom, hogy szólnak-e valamit mellettünk, de erre nem kerül sor. Szerencsére fel van jegyezve a listában, hogy három önkéntes is van a csapatban, és tisztán ennek köszönhetjük, hogy előszólítanak. Lehoczky a tolmács, s nagyon kelletlenül, vonakodva hív elő bennünket, amit érdemesnek tartok itt feljegyezni. A listának köszönhetjük, hogy nem a legénységgel kell a keserves sorsot megosztani, hanem a tisztekkel együtt vezetnek el bennünket. Sajnos abban a hitben vagyok, hogy ennek ők nem örülnek, s nyugodtan benne hagytak volna a pácban. Nagy épületbe megyünk be egy rácsos kapun, s mindenütt rácsos ablakokat, vasajtókat látok. Megértem, hogy a sambori modern fogházban vagyunk.

Az emeletre megyünk, s ott a 63. sz. cellában helyeznek el Bodonyival, Götzzel s Götz pucerjával, kire nem tudom, hogyan és mi címen tett szert, míg a négy tiszt pucerjával a mellettünk lévő cellában kap helyet. Kíváncsian nézek körül. Fehérre meszelt falak, rendes nagy ablakok, csak persze megfelelő vasrácsozattal ellátva, magas, tágas helyiség. Egy cédulán az áll, hogy a cellánk 26 négyzetméter területű és 78 köbmétera köbtartalma. Hat vaságy áll a falak mellett, szétszedhető kaszárnyai ágyak, középen egy hosszú asztal két megfelelő paddal, két mosdó s a falon pár kisebb polc. Szóval úri berendezés a Kárpátok bútorzatához képest. Az ágyakon kétarasznyi magas, keményre tömött matrac, s azon egy-egy hosszú szőrű fehér katonapokróc. Az ajtót nyitva hagyják, úgyhogy a folyosóra ki tudunk járni és sétálhatunk addig, amíg azt egy vasrácsozat el nem rekeszti. Kijelentik, hogy enni nem adnak, de ha pénzünk van, úgy hozathatunk magunknak ennivalót. Ez igazán egészen oroszosan hangzik. Hamarosan meg is jelenik egy zsidó asszony, elég jól van öltözve, valami kantinosné lehet, s feljegyzi, hogy mit kívánunk. Egyenlőre vajas kenyeret rendelünk teával, s oly dagadozó keblekkel foglalunk helyet az asztalnál, mikor meghozzák, mintha legalább udvari ebédhez ülnénk.

Azzal hívnak át bennünket azután a szomszéd cellába, hogy mindenféle dolgunkat hozzuk magunkkal, át fogják vizsgálni. Rendben van, mindent átnézhetnek, de a naplómat nem kapjátok meg, gondolom magamban, s körülnézek, vajon hova dughatnám el. Az egyik polc elég széles, s oly magasan van, hogy naplómat a falig hátratolva, alulról nem lehet észrevenni. Cókmókunkkal átmenve a tiszti cellába, egy négycsillagos stabskapitányt találunk ott, aki már nagyban turkál bajtársaink holmija között. A katonai térképeket mind elszedi, s Dienstreglamát is, a hazai leveleket visszaadja, de Lehoczkynak naplóját, melyet izgatott pirulással ad át, szépen a katonai térképekhez teszi. Nekem írásaimat mind visszaadja. Azután a pénzre kerül a sor. Száz koronánál nagyobb összeget senkinek sem szabad magánál megtartani, át kell adni nyugta ellenében, de ennél több senkinél sincs, s így pénzt nem kap a muszka. Valami undorító van abban a epielimunkában, amit az orosz tiszt végez, s maga is restellheti a dolgot előttünk, mert igyekszik gyorsan átesni rajta. Még a batyuk vannak hátra. Tőlem a harctéri emlékeimet szedi el, egypár orosz löveget, a borjúmból előkerül a srapnelhüvely is, melyet két nap óta cipelek magammal. „Hát ez mire való?"  − kérdi. „Tollszártartónak szántam az íróasztalomra" − felelem meglehetős arrogáns képpel. Erre rögtön jobban szemügyre veszi a rézhüvelyt, mintha azt gondolná, hogy az idea nem is olyan rossz, s elégedett képpel teszi az elkobzott dolgok közé. Úgy látszik, az ő asztalára is kell éppen tollszártartó, hogy a fene enné meg. Fő, hogy a naplóm megmaradt, azt igazán sajnáltam volna.

Lehoczky majd a fejét szedi le, hogy miért is adta oda, de már nincs segítség. Götznél akad egy pakli kártya, estig lórummal töltjük az időt, s közben tízszer is az eszembe jut, hogy milyen isteni dolog is az, ha az embernek nem kell attól tartani, hogy egy óra múlva esetleg rohamozni kell, vagy neki kell vágni a Kárpátok valamelyik sárban úszó völgyének, étlen, álmatlan, átázva, átfázva, agyoncsigázva testileg és lelkileg, s irigyelve otthon a Bodri kutyát, melynek milliószor jobb dolga van. Itt, a fogházban kezdem ismét érezni, hogy ember vagyok, s itt kezd lassan visszatérni réges-régen eltemetett jókedvünk, kedélyünk, mosolyunk. Áldott legyen, aki visszaadta.

Meghozzák a megrendelt vacsorát… Kolbász burgonyapürével s valami babos leöntéssel. Hónapok után az első rendesen elkészített meleg étel. Meghatottan fogok hozzá, s csodálatos, ismét csak úgy járok, mint egyszer a szalonnával, alig tudom az egészet bekebelezni, pedig nem nagyok a porciók. Egy koronát fizetünk érte, s ugyanannyit a kis kenyérért, de kincstári kenyeret is kapunk. (Utóbbit a szomszéd cellából, s ismét némi huzavona után.) A teáért tíz fillért fizetünk. Egy font cukrot 45 fillérért s bonbont 70 fillérért hoz a zsidó asszony, de csokoládét nem tudott kapni. A dohányosokat is jól megnyúzza, szívják is a fogukat, mielőtt a cigarettákat szívnák. Orosz pénzt is drágábban ad, 26 kopekot 2 koronáért. Villanyvilágításunk van. Vagy fél kilenc felé lefekszünk, s a jó meleg pokrócot fülünkre húzva, olyan pompásan alszunk, mint már réges-régen nem. Huszonnyolc napos fegyverszünetről s a háború közeli végéről álmodom. Kívánhat-e még többet egy hadifogoly?