1914. szeptember 1.

Hajnalban kelünk, mert aludni lehetetlen. A község tömérdek kakasa őrült hangversennyel köszönti a felkelő napot, és a házbeliek itt kukorékolnak a fülem mellett. Mikor elhallgatnak, gyenge ágyúmorgás hallik Belgrád felől. A falunkban csend, a háborúnak semmi különös jele. Huszárt, tüzért nem látni. Itt állomásoznak még a 38-asok (molinári bakák) és a 3. bosnyák ezred. Utóbbiakról sok szép dolgot hallottunk. Mesés vitézséggel harcolnak. Beszélik, hogy nem úgynevezett ugrásokban mennek az ellenségre, azaz egy-egy darabot teljes erőből futva, azután beásva magukat, majd ismét előrerohanva, mint azt katonáéknál tanítják, hanem a legnagyobb golyózáporban is szép csendesen ballagnak előre, és keleti flegmájukból csak akkor jönnek ki, ha így az ellenséghez kerülve kézitusára kerül a sor, amikor puskatussal szokták elintézni az ügyet. A szerbet rettentően gyűlölik. Bennünket szeretnek, de találkozáskor a mi bakáink se mulasztják el soha a „Szervusz, sógor!"  köszöntést, amit ők barátságos vigyorgással viszonoznak, megvillogtatva hófehér fogaikat.

Lakásunkról tilos mozdulnunk. Állítólag a második zászlóalj tegnap már elutazott Galícia felé, az elsőnek indulását pedig ma magunk láttuk. Találkozom egy kedves volt önkéntestársammal, Kaszás tart. hadnaggyal (Elesett!). Egyik századunk parancsnoka. Ha a sors ehhez a századhoz juttat, milyen más dolgom lenne. És micsoda szörnyű, buta játéka a véletlennek, hogy míg ő századparancsnok, jómagam ezer mérföldre estem ettől a méltóságtól, annyira, hogy saját parancsnokom kutyába sem vesz. Egy kicsit érthető, ha katonáékról nem a legjobb véleménnyel vagyok. Kaszás információja alapján sürgönyzök Ferkó bátyámnak, hogy harmadikán hajnalban Ferencváros pályaudvaron átutazom.

Délután négy órakor felszedjük sátorfánkat, és öt órakor elindulunk Golubinciből. Itt már csak a bosnyákok maradnak. Századunk közvetlen a banda után következik, jómagam három legmagasabb altisztünkkel legelöl. A zenekar harsogva vág bele egy pompás indulóba. Valami végigbizsergeti a bőrömet és megfeszíti minden izmomat, szinte elfeledem, hogy 120 élest viszek a borjúban. Nagyon könnyűnek érzem magamat és nagyon szűknek a zubbonyomat. Táncba megyünk. Mögöttem úgy dobban az oszlop, mintha mind az én lábammal lépne. Csupa edzett, kemény gyerek, a vadonatúj csukaszürkében nagyszerűen festenek, azt hiszem, nem fogunk szégyent vallani velük. Mit sírnak ezek az asszonyok, gondolom magamban. Horvát asszonyok. Azt hittem, örülni fognak, ha elmegyünk. És nemcsak egy sír, valamennyi. És némelyiket úgy rázza a zokogás, hogy megsajnálom. A férfiak megilletődött képpel, kalaplengetve intenek búcsút. Kint járunk már az országúton. A napot felhő takarja, de a hőség kánikulai, a por fullasztó. Mi csak a banda porát nyeljük, de az utánunk jövők alig látszanak a rettenetes porfelhőben. Egy kanyarodó után azonban keresztszéllel megyünk, és a fiúk nótára gyújtanak. „Direkció Galícia!"

Hátunk mögött a Sabác táján sötét esőfelhő. Az morog-e olyan tompa búgással, vagy ágyúk koncerteznek arrafelé, bennünket már nem érdekel. Elérjük Stara-Pazova községet. A falu melletti széles legelőn rengeteg szekér táborozik. Katonai mesteremberek, kovácsok, bognárok, suszterek dolgoznak nagy sátrak alatt. Odébb vagy nyolc gulya magyar marha legelészik, állítólag mind szerb zsákmány. A tér szabadabb részén megállunk, a fegyvert gulyába rakjuk, s leheveredünk a zöld és hűs fűre. Csuromvizesek vagyunk mind és holtfáradtak, jólesik kinyújtózkodni, isteni érzés ez, amiről sok úriembernek fogalma sincs. Bródzsákom tegnap óta egy remek körtét rejteget, és áhítattal gondolok rá, míg hanyatt fekve az eget bámulom. Megdicsérem magam, hogy tegnap oly előrelátó voltam, és úgy szedem elő, mint vagyont érő kincset. Szalmáért küldött embereink megérkeznek a faluból. Leterítjük azt a fegyvergulyák mellé, és arra telepedünk. A vacsora pompás bableves. De azt hiszem, akármit kotyvasztott volna a szakács, az mind pompás lenne ma. Egy kicsit kaszinózok a szomszéd szakaszbeli önkénteseknél, akik most egész mellénk kerültek, aztán lebúvok szalmaágyamra a már alvók közé. Köpenyem és a sátorponyvám a takaróm. Az égen rengeteg csillag. A Göncöl előttem ragyog, két első kereke puha bárányfelhőkön jár. Langyos esti szellő simogatja homlokomat, s távoli sátorból mélázó magyar nóta hangjait hozza felém.

A gulya is elfeküdt a füvön, a marhák fehér szőre ki-ki villan a sötétből. Mind csendesebb lesz, csak az állomás körül zörög néhány szekér, ott a trénünk rakodik, melynek gépfegyverosztagunkkal együtt még ma indulnia kell. Mi a fenének háborúskodnak az emberek, gondolom félálomban. Egy elszabadult ló csinál kis galibát az alvó táborban, majd a faluból visszatért tisztek lármája kelt föl. Valahol beszeszeltek, igen vígan vannak, de nem irigylem őket. Egy pillanat múlva megint mélyen alszom.