1914. szeptember 17.

Éjjel ismét megered az eső. Arra ébredek fel, hogy az arcom ázik. Előszedem a sátorlapot, s azzal betakarózva alszom tovább reggelig, olyan mélyen, hogy azt sem veszem észre, mikor vendéglátó ezredünk felcihelődve továbbindul. Egész világos van, mikor felébredünk. Az ezrednek hűlt helye, ami azért érint bennünket igen érzékenyen, mert ez azt jelenti, hogy mára a reggelinek megint befütyöltek. Egyikünk sem vette észre, mikor a reggelit jelezték, mert a tegnapi fáradtság valamennyiünket elnyomott, s most már hiába vakarjuk a fülünk tövét.

Az eső szemerkél még, de lassan eláll. Chyrowig pocsolyás országúton haladunk, s rövidesen elérjük. A városka tömérdek menekülővel és katonasággal van tele. Az utcákon hemzseg az ember és a sok szekér, óriási forgalom van a főbb utcáin. Egy pajeszes alak cukorkát árul horribilis áron, mégis valamennyien veszünk, mert mind cukorra vágyunk. Ezredünkről senki sem tud semmit. Mindenféle regimentek vonulnak el előttünk, de mi a kékesszürke parolinkat hasztalan keressük, bár egy üres háztelek gerendarakására telepedve vagy egy órán át lessük azt. Végre mégis ráakadunk néhány ezredbelire, s megtudjuk tőlük, hogy ők kvártélycsinálóknak jöttek ide, azonban hadnagyunktól elszakadtak, s most fogalmuk sincs róla, hol keressék azt. Szerintük a mi divíziónkhoz tartozó kaposvári ezred (44.) és a bosnyákok a városon haladtak át, sőt a mi stábunk is, tehát el kell indulnunk utánuk azon az úton, amerre a többi ezred is megy.

A fiúk nagyon kedvetlenül jönnek. Össze vagyunk törve, minduntalan pihennénk, legszívesebben egy egész napon át. Így azonban az ezredet soha nem érjük utol. Minden energiámra szükség van, hogy sajgó talpamat elfeledjem s, hogy felrázzam a bajtársakat és rendes menetelésre ösztökéljem. Szakaszvezetőnk maga is alig áll a lábán, s fogyó erejével fogy az energiája. Amúgy is teljesen tájékozatlan lévén, egészen rám hagy mindent, a csapatot nem tudja összetartani, fegyelem nincs, s végül minden bakánk egy különvéleményt jelent be a követendő útirányra vonatkozólag. Gorombán kell letorkolnom őket, mire bosszúsan elhallgatnak. Tudom, hogy van köztük néhány, akik legszívesebben sohasem mennének vissza az ezredhez. Ezek néznek rám a leggörbébb szemmel, de szólni többé nem mernek.  A városkát elhagyva, az út rögtön hegynek megy.

Szép napos az idő, de hűvös van, s a tegnapi sár még mindig dolgot ad. Azonban gyúrjuk, ahogy tudjuk. Minden bakától, aki csak elénk kerül, megkérdezzük, nem látta-e regimentünket. Végre egy 44-es patrouilltól, mely az út menti hegyoldalból ereszkedik lefelé, azt a felvilágosítást kapjuk, hogy ezredünk az országúttól balra, a hegyek közt halad egy völgyben, és az országútra fog kiérni, tehát ha azon tovább haladunk, megleljük őket. Ez a hír rögtön frissebbé teszi a fiúkat, s magukban bizonyára igazat adnak nekem, most már szó nélkül jönnek. Az ezred közellétének híre elég volt, hogy a meglazult fegyelem visszatérjen, s most zugsführer úrnak is eszébe jut, hogy voltaképpen ő a parancsnok. Erdők közt, árnyas úton, hűs völgyben járunk. Pompás stratégiai úton, melyet azonban az erre vonult katonaság társzekerei és ágyúi már alaposan helybenhagytak.

Egy faluba érve megtudjuk, hogy itt székel hadtestünk parancsnoksága. Egy vadászkastélyszerű emeletes szép épület előtt autók állnak, és a léckerítésen ülve, lábait lóbázva, kedélyes cigarettaszó mellett diskurálva először pillantom meg hadtestparancsnokunkat, Terstyánszkyt. Azt hittem, hogy egy hadtestparancsnoknak ilyenkor rettenetesen fő a feje, s éjjel-nappal haditerveken töri a fejét, Ez azonban másként lehet, mert hadtestparancsnokunk oly tökéletes nyugalommal élvezi cigarettáját, s annyira eszébe sem jut visszamenni a kastélyba, mintha egész napon át semmi dolga sem lenne. Kivágjuk neki a tisztelgést és tiszteletteljes távolban tőle megállunk. Ezredünknek a hadtestparancsnokságon levő tisztjétől akarom ugyanis biztosan megtudni, hogy merre keressük a regimentet. Titze főhadnagyhoz utasítanak, de ő nincs itt. Keresése közben bebotlok egy szobába, s ott egy kis altisztet találok, ki úgy látszik, igen unatkozhat, mert nagyon szívesen kezd diskurálni. Nagyon jó helye van az ipsének, s aligha fog sok puskaport szagolni, mert az ő hivatala a hadtest leveleinek összeszedése (az is lehet, hogy csak a parancsnokság leveleit kezeli). Természetesen zsidó. Tőlem harctéri élményeket akar hallani, mert elvégre neki is majd ilyeneket kell otthon elbeszélni, hisz az ember nem vallhatja be az unokáinak, hogy a Kárpátokban csak pecsétviaszkot szagolt.

Én szintén szeretném kihasználni ezt a kellemes összeköttetést, és sietve megírok pár tábori lapot, hogy hosszú idő után ismét egyszer életjelt adjak magamról. Közben elpanaszolom azt is, hogy már napok óta nem ettünk rendesen, mire a jó fiú azonnal egy utalványt állít ki 20 porció gulyásról, melyet valahol az állomás mellett kell megkapnunk. Hát ilyen úr egy altiszt, ha csak együtt lakik is a generálissal. Az utalvány széles mosolyokat csal a soványodásnak indult bakapofákra, és az előbbi görbe tekinteteknek nyoma sem maradt.

Közben találkozunk Titze főhadnaggyal és megtudjuk tőle, hogy ezredünk holnap az innét 3 km-re levő szomszéd faluba érkezik. Minthogy beesteledett, úgy határozunk, hogy ma itt maradunk, annál is inkább, mert az út melletti réten felfedezzük ezredünknek egyik ott táborozó marschbattaillonját, (mely eddig tőlünk függetlenül működött), s így félig-meddig úgyis otthon lennénk. Egy alezredes úr a parancsnok, aki jelentésünk leadása után minden emberünknek egy porció cvibakot, egy húskonzervet és egy darab szalámit utalványoz ki. Fogalmunk sem volt róla, hogy a harctéren ilyen nagyszerű dolgok is vannak számunkra, mint szalámi, s könnyen elhinnők, hogy itt valami csoda történik. Mindamellett az első utalványról sem feledkezünk meg, s a kétnapi alma-szilva ebédek után a meleg leves mesébe illőnek tetszik. Jóllakva, vígan ballagunk vissza a konyhától a többiekhez, s mi is felállítjuk sátrainkat az övék mellé, aztán a fiúk elindulnak földit keresni, ami persze mindegyiknek hamar sikerül. Engem pár tartalékos tiszt kezd faggatni, hogy is van, mint is volt eddig az ezrednél. Ők amint elmondják, egyszer voltak csak tűzben Strynél, ahol tüzérség nélkül kellett támadniuk nagy túlerő ellen, aminek az lett a vége, hogy az egész társaság megszaladt. Megszaladt pedig olyan rútul, hogy legtöbben még a borjút is elhajigálták.

A tisztek között sok a zsidó, és igen furcsákat kérdeznek. Pl. „Ha a srapnel jött, aztán futottatok, mi?"„Futottunk, de csak előre"  − felelem méltatlankodva, de ők igen hitetlen képpel fogadják ezt a kijelentést. Mikor azt találom mondani, hogy a srapnel néha meglehetősen ártatlan dolog, pl. jó fedezékben, és hogy ilyenkor bizony kutyába sem vettük, még gyanakvóbban sandítanak rám. Kezdem is már megérteni a stryi dicstelen szereplést, ahol egyetlen halottat sem vesztettek, mégis ész nélkül inalt el az egész banda. Csak pár ilyen beijedt tisztecske kell, akiknél szabály az, hogy „ha a srapnel jön, futni kell"  − és kész a pánik.

Elbúcsúzom, mert az álom nagyon hívogat, és végre kellő távolban a muszkától, nyugodtan hajtom fejem pihenőre a vén Kárpátok ölén.