1914. szeptember 19.

A sátorfalon átdereng a reggel, de csak úgy ömlik rajta a víz. Végre lassan eláll. Óvatosan bújunk ki, mert minden ragad a sártól. A sátorutcák olyan síkosak, hogy minduntalan felfordul egy-egy baka. Reggeli után elindulunk. A borjú és a sátorlap annyi vizet ivott, hogy rém nehéz. Hozzá kétszáz élest cipel minden ember. Marhának való teher. Miért, hogy nincs köztünk az, aki ezt kitalálta. Hisz ugyanezzel a fáradtsággal egy jól berendezett Pullmann-kocsit is tervezhetett volna minden baka hátára. Egész nap pacskoljuk az országút sarát pihenés nélkül és evés nélkül. Hihetetlen, hogy az ember mit bír ki. (Hogy merre jártunk, nem emlékszem.)

Sötét este egy faluba érünk, de századunk nem marad itt az ezreddel, hanem még vagy fél órát gyalogolunk teljes sötétben úgy, hogy a pocsolyákat sem látjuk már. Az országútról letérünk, s itt van csak igazán sár. Bakancsunkon fölül folyik be, és sebes talpam az iszapos lével kerül érintkezésbe. Minden lépésnél nagyokat szortyog a bakancs. Egy másik falun sietve, csaknem futva haladunk keresztül, meg is izzadunk alaposan, míg a faluvégi majorhoz érünk, ahol megállunk. Míg bent a gépfegyveres és muníciós lovaknak s aztán nekünk helyet készítenek, s míg a kijelölt emberek az istállókba a szalmát behordják, addig künt az utcán állunk metsző hideg északi szélben, megizzadva, tovább mint egy óráig. Csúf türelempróba ez ismét, de az a tudat, hogy fedél alá kerülünk, mindent feledtet. „Fedél!" Micsoda gyönyörű egy szó. Vacogunk, táncolunk a borjúval, hogy egy kis meleget csiholjunk a bőrünk alá. Végre megindul előttünk a sereg, és betódulunk egy hatalmas istállóba. Apró lámpák vetnek gyér világosságot a jászlakra, alattuk bőven bealmoztak a szép, tiszta és száraz szalmával, s kellemes meleg fogad. Boldog ökör urak, micsoda nagyszerű lakásuk van. Tökéletesen meg vagyunk elégedve. Az arcok örömtől ragyognak, ez aztán éjjeli szállás.

A borjú egy perc alatt a jászol alatt hever − a neve után úgyis odavaló −, és már ott fekszünk mi is, kéjesen nyújtva el agyongyötört lábszárainkat. Puhább fekhelyünk régen nem volt, s csak az, aki tudja, mi az holtfáradtnak lenni, az értheti meg örömünket, amit az a biztos tető okozott. Kint maradt a nyirkos ősz. Itt azok a szerencsétlen barmok, melyeket helyükről kiszorítottunk, testük melegével fűtötték be nekünk az istállót, mint a kis Jézusnak szent karácsony éjszakáján. A pompás leves betetőzi boldogságunkat. Kacaj és tréfa száll a levegőben, s amilyen keserves és borús volt a fiúk ábrázata ezelőtt egy órával, olyan ragyogó és megelégedett most. A bakancsot is le szabad rúgnunk. A sarat kiöntjük belőle, s feltesszük száradni a fejünk fölé a jászolba, és nemsokára úgy horkol a társaság, hogy a muszka ágyúknak nagyon közel kellene szólniuk, hogy felébredjünk.