1914. szeptember 4.

Egy padon sikerült kialudnom magamat, és a hajnal már ébren talált. Az Alföldet és derék népét elhagytuk, előttünk hegyek emelkednek, s hamarosan egészen a közelükben járunk. Az állomásokon már csak a személyzet beszél magyarul, a nép rutén. Tőketerebes után az Ondava hídján megyünk át. Honvédek őrzik. A hídfő közelében állították fel zöld gallyakból a sátrukat, egyikük éppen a falu felé tart egy nagy edénnyel, nyilván a reggeli tejért. Megirigylem a jó dolgukat. Így egészen kedélyes lehet a háború.

Ismét egy sebesültszállító vonat. Aztán megint egy és megint egy. Bakáink a fejüket csóválják. Ami sok, az sok. Hisz a mi vonalunk csak egyike annak a számos vasútvonalnak, melyek a frontra vezetnek, mi lehet hát ott, ha ezen az egyen így ömlik a sebesültek tömege. Hamarosan meglátjuk. Kitapasztalhatjuk, ki a különb legény, a „szerbók"-e vagy a „muszka".

Nagymihályon reggeli. Itt gazdálkodott volt önkéntestársam és kollégám, Herceg Zoltán, aki ugyanolyan okból, mint én, szintén csak a káplárságig vitte, és egyike volt azoknak, akitől Golubincin elszakított a sors. Most előttem jár valahol egy másik zászlóaljunk vonatán. Szűk völgyben kanyarog a pálya, krumplival vetett keskeny földek között. A lomberdők fogynak, a fenyvesek szaporodnak. Balról a fehéren kígyózó országút fölött egy hegycsúcson düledező várromot hagytunk el, jobbról a völgyet szegélyező hegyek egyikén, sötétlő erdők fölött, egy látszólag még elég jó karban levő várkastély tornyai rajzolódnak a távoli kék égre. (Nem is sokára, több emlék fűzött bennünket ehhez a vidékhez.) Homonna városkánál csak rövid ideig állunk, azonban egy kis rutén fészeknél, Izbugya-Radványnál órákig pöfög mozdonyunk mozdulatlanul. Ki is szállunk, és a pálya bal oldalán elterülő, frissen zöldellő hegyoldalon leheveredve nagy élvezettel nyújtogatjuk a sok utazástól megviselt tagjainkat. Az őszi nap olyan szeretettel cirógat bennünket, hogy ellennénk mi itt szívesen bármeddig Galícia helyett. Olyan békés nyugalom terül el égen és földön. Hihetetlennek tetszik, hogy odafent, nem is messze innét pár millió ember marcangolja egymást. Mellettünk a bársonyos pázsiton darócruhás, pirospozsgás rutén kölykök teheneket legeltetnek, egy szelíd szarvasborjú is ficánkol köztük bohókás bakugrásokkal. A pályán túl széles üde rét, s azon túl a falucska fekete faviskói füstölögnek. A tiszti szakácsok fel is használják a kedvező alkalmat és egy csomó tojást, csibét, gyümölcsöt vásárolnak be hamarosan. A fűben hasalva e sorokat írom, azután megírok pár rózsaszínű tábori lapot és a Budapesti Hírlapot olvasgatom keleti kényelemmel. A falubeli gyerekek persze mind egy szálig kicsődültek a község történetében örökké feledhetetlen látogatók kellő megbámulására, és versengve hordanak a bakaseregnek vizet, bort, dohányt, szalonnát. Az előre átadott pénzzel dehogy szökne meg valamelyik. Meglepő, hogy csaknem mind értenek és elég jól beszélnek is magyarul. Ma szükség volt erre a tudományukra. A nemzeti szalag egy darabkája vagy egy kokárda is ott díszeleg a legtöbb mellén. (Szegények megszenvedtek érte hamarosan.)

A legénység között az a hír járja, hogy Lembergnél, ahol az orosz erősen szorít bennünket, sikerült azt vagy 40 kilométerre visszavetni. Még déli 12 órakor is állunk, s ezt a megfeneklést úgy magyarázzák, hogy az innét állítólag csak 18 kilométerre levő magyar határon túl csupán egy sínpár vezet tovább melyen az előttünk menő vonatok összetorlódtak. Azonban a hátunk mögül is jönnek vonatok, főleg trénnel, és bennünket előzve sietnek tovább. Felülről sebesülteket, foglyokat és trént szállító vonatok jönnek és sok üres kocsi. Az ebédet is elköltöttük a pázsitasztalon, de az indulás csak késik. Valahol nagyon imádkoztak értünk, és az Úristen még ennyi időt engedélyezett azoknak közülünk, akiket kiválasztott. Mert meg vagyon írva… A völgy túlsó oldalán, az erdő szélén haladó országúton, egymás után hét katonai teherautó búvik ki a lombok közül, üresen futnak felfelé ezek is. Minden félórában elkerül egy le- vagy felfelé menő vonat. Ez a nagy sürgés-forgás jele már annak a lázas erő- és idegfeszítésnek, amely a front mögött egy kolosszális apparátust mozgat. A változatosság kedvéért most egy személyvonat jön. A 2., 3. osztályokban sebesültek, főleg tisztek, a marhakocsikban is sebesültek, de egynéhányban civil közönség. A festetlen, piszkos fapadokon úrilányok, asszonyok ülnek fehér, könnyű nyári ruhában, és valami furcsa ijedtség vagy zavar van az arcukon.

Végre indulás, Furcsa, hogy az ember most is azt mondja: „végre". Szűk völgyben, patakocska mentén fut a töltés. Rogyásig telt szilva- és almafák alatt kis rutén viskók bújnak meg, idillikus ligetecskék, rétek váltakoznak.
Mezőlaborc… Itt vagyunk az országhatárnál. Fél óra „Raszt"…

Osztrák vasutasok visznek tovább. A pálya hirtelen emelkedik. Két mozdonyóriás nyögdécsel vonatunk előtt, bár annak felét lekapcsolták, mégis alig cammogunk. Óriási töltéseken, sziklába vájt teraszokon, hidakon csigalépésben kanyargunk fölfelé. Szédül a fejünk, ha letekintünk, és elmegy a kedvünk kilógatni a lábunkat az ajtón, mint eddig tettük – a semmibe. A szomszéd sínpáron a lefelé haladó vonatok viszont olyan sebességgel zúgnak el mellettünk, hogy az ember háta borsózik. Nem alföldi embernek való ez a vidék, mondják a bakák. A völgy dús lombú sötét erdői elmaradnak messze alattunk, s amint emelkedünk, fokozatosan hűvösödik a páratelt levegő. A sínek mentén őrt álló honvédek még a köpenygallért is felhajtották. A vasúti őrök még magyarok, jólesik tőlük az „Isten velük"  köszöntés. A határt kérdezzük. „Még 8 kilométer."  −feleli egyikük. Egy másik rámutat egy felettünk látszó nagyobb épületre, melynek fehér falai még átvillannak az est sötétjén. „Ott a kaszárnyánál van az ország széle." A hold éppen fölötte ragyog. Néhány kacskaringó még, és ott vagyunk. Egy hosszú kardos alak, már azt sem látni a sötétben, hogy tiszt-e, határőr vagy finánc, így világosít fel: „Az alagúton túl már Galícia."

A Kárpátok gerincén járunk, és visszanézek még egyszer Magyarországra. Nemrég nyugodott le a nap. Lent a messzi látóhatáron még hosszú bíborcsíkok húzódnak a sötét felhők között. A lépcsősen lejtő, erdő borította hegyeket messze látjuk a hold fényénél, de a magyar síkságig nem hatolhat a szem, azt eltakarta már az esti köd. A táj komorságát csak a sötét felhők fölött még tisztán ragyogó zöldeskék alkonyi ég enyhíti. „Látok-e még egyszer ragyogó napot szép Magyarországon?" A gőzös éleset füttyent, és beleszaladunk a Föld gyomrába. Egy pillanatig mély csend, csak az alagút falainak dübörgése hallatszik. Egy baka csöndeset káromkodik, hogy lyukon visznek ki bennünket az országból. A másik kocsiból a Himnusz hangjai verődnek át a kerekek dörgő zaján, és önkénytelenül is folytatjuk az imát: „nyújts feléje védő kart, ha küzd ellenséggel."

Kifutunk az alagútból. A határhegy körvonalai mint óriási sötét fal rajzolódnak mögöttünk a holdsugaras égre. Tetején világosan látjuk két őrködő honvéd sziluettjét. Mintha utánunk néznének egy darabig, aztán eltűnik alakjuk a sötétben. Galícia földjén járunk. A pálya rögtön lefelé fordul, és rohanva rohanunk a völgynek. Erősen fékezve érkezünk be az első állomásra, Lupkowra, és egy fogolyvonat mellett állunk meg. Az első marhakocsikban tisztek vannak, a többiben 1600 főnyi legénység. Vannak lezárt és nyitott kocsik. Utóbbiakban lengyel katonák utaznak, akik önként adták meg magukat. Egyikük jól beszél németül és élénken tiltakozik az ellen, hogy őt orosznak mondjuk. Általában egy kissé ijedten néznek ezek is, de mikor meghalljuk, hogy éhesek és pár komiszkenyeret röpítünk át hozzájuk, rögtön barátságosabb képet vágnak és hálásan emelgetik kerek sipkáikat. (Kölcsönkenyér visszajár, jutott eszembe sokszor, ha erre a jelenetre gondoltam.) Udvariasan rágyújtunk a lengyel himnuszra, de míg mi azt zengedezzük, hogy „búsul a lengyel hona állapottyán", az atyafiak inkább azt látszanak gondolni, hogy „nagy a feje, búsuljon a ló", mert figyelmességünket kutyába sem veszik.

Minden érdeklődésüket a prófuntosztás köti le, és azt kell hinnem, hogy vagy mi nem ismerjük a lengyel himnuszt, vagy ők. Az a lengyel kalauz, aki eddig is tolmácsunk volt, kérdésünkre megmondja, hogy szól a lengyel „éljen!" , és a lengyelek vonatának indulásakor a fehérmegyei bakák zamatos „Neh Zsie!" ordítással búcsúznak. Erre mégis feleszmélnek a szomszédok, és vigyorogva viszonozzák az üdvözlést. Sebesültszállító vonatok is robognak el mellettünk, de most már oda se hederítünk nekik. Megint állunk rendületlenül. Esti teánkat is megkapjuk. A kiosztásnál néhány helyes vöröskeresztes hölgyecske is megjelenik, helybeli német úrilányok, s a teát megkóstolva azt kiválónak találják. Erről lehetne vitatkozni, gondolom, de sajnos a jelen esetben ez kizárt dolog, amennyiben szerénységem a kiosztásnál mint napos káplár működik, és a kalauzoló hadnagyocska jelenlétében hallgass a nevem. Annyit azonban megengedtem magamnak, hogy a konyhavonatról távozó kisleányokat a magas lépcsőről leemelve kissé káplárosabban szorítottam magamhoz, mint talán illett volna. És ők tán megértették, hogy eközben ilyenféleképp sóhajtozom: „Isten veletek, kis kacsók és karcsú derekak", mert nem vettem észre, hogy megharagudtak volna. Egy másik állomáson reggelig állunk – kezdjük már nem érteni az okát ennek a lassúságnak.