1915. április 2.

Nagypéntek. Álmatlan éjszaka. Már harmadik napja alszom Klein ágyában, s az összes polosok, melyek eddig úgy látszik, őt részesítették előnyben, mit volt mit tenniök, rám fanyalodtak. Ismét forrázást eszközlünk. (Húsvéti öntözés így fest itt.)

A zsidók kieszközölték a muszkánál, hogy ünnepeik alatt külön kóserkosztot főzhessenek, most azon élnek. Jómagam ma csak csáján élek. A mai napnak is megvan a meglepetése. Tóth volt óvári akadémistával találkozom, ki a 31. ezrednek zászlósa. Hát katonáéknál megjártam. Még nem találtam ismerőst, aki nálam kevesebbre vitte volna. De jó iskola ez, a Sors alkalmat adott, hogy az embereket megismerjem. Van, aki fenn tartja az orrát a káplári csillagaim láttára, s bizonyos pökhendi fölénnyel sajnál le, van, aki kevésbé buta, de még mindig nem találja fel magát, nagy zavarral mekeg pár szót, s aztán gyorsan búcsúzik. De van, hála Istennek, olyan ember is, aki éppen úgy beszél velem, mint amikor frakkban látott. Örülök, hogy Tóth az utóbbiakhoz tartozik.