1915. augusztus 4.

A starsik közt nagy a búbánat. Amint csak tehetik, összejönnek, mivelhogy jó az embernek többedmagával lenni, ha pácba került, és mint az oroszul értőktől hallom, ilyenféle diskurzus folyik közöttük: „Miért kellett nekünk a Kárpátokba menni? Miért akartunk mi Magyarországba betörni? Hogy fél hadseregünk odavesszen?"  És persze nem mondják, de gondolják, „és hogy bennünket innen a kies Berezovkáról is előhúzzanak, s a frontra vigyenek, mikor pedig olyan jól be voltunk már biztosítva?"

A mi rotakommandánsunk erősen pakol, az első század trabális strasija, a nagy hős, jól ellátta magát ajánlólevéllel, a 6. század parancsnoka pedig a germánoktól arany- és ezüstpénzeket vásárol, úgy látszik, ez Germániába készül. A pánikot ellensúlyozandó nyilván, a felsőbb parancsnokság az újoncok közt azt híreszteli, hogy most készül az a gép, amely percenként 300 bombát készít, s ha ez aztán üzembe jön, akkor lesz majd csak az ellenségnek nemulass. Persze ahogyan csak tudjuk, lerontjuk ezeket a meséket, mindig ügyelve azonban, hogy a nagyon ingerlékenyekké vált muszkákat fel ne bőszítsük, úgyis görbe szemmel néznek reánk, s a nyomorúságos kosztot győzelmeinknek kell tulajdonítanunk. Nemes bosszú.

Egy villanyoszlopon plakátot ragasztanak ki. Azt a jelenetet ábrázolja, mikor Vilgelm (Vilmos császár) az ördögnek telefonál és a Csort (ördög) szolgálatkészen lesi a parancsokat. Kóstoló a szibériai medvehumorból! Hiszen ha a muszkákkal elhitetik, hogy Vilgelmet az ördög is respektálja, a muszkák úgy fogják respektálni, hogy az Uralon innen sem állanak meg katonái előtt… Kellemes hűvös lett az idő, s egészségi állapotom is javult, valahogy talán kikúrálom magam hamarosan.