1915. február 14.

Az orosz naptár szerint február 1. A napok észrevehetőleg hosszabbodnak. A reggeli nap korán besüt szobánkba, s délben a napos oldalon +2 fok a meleg. Árnyékban –16. Táviratommal nincs szerencsém. A postán kijelentik, hogy nem tudják továbbítani, s az érte járó 320 kopeket két nap múlva vissza fogom kapni. Ilyen furcsa módon kaptam én először pénzt kedveseimtől, anélkül, hogy tudták volna, merre vagyok. Sajnos nem örvendhetek neki.

Meg kell tanulnom, hogy semmi sem biztos itt muszkáéknál, s örvendeni korán semminek sem szabad. Tegnapi reményeim ugyancsak elfogytak.
Legújabb hírek szerint a muszkát török és germán csapatokkal kivertük országunkból, s az olasz és román mellénk állt. Bár ez lenne az oka táviratom itt maradásának! Bataillonunkból 400 embert, köztük Kebelyt is, valami más táborba fog vinni a muszka. A tífusz miatt vagy mi okból, senki sem tudja.

A tífusz nem szűnik, sok a halottunk naponta − így beszélik, akik a kórház felé járatosak. Közülünk Grünfeld a legkomolyabb beteg. Napok óta koplal, csak egy citromot rágcsál. Fejébe vette, hogy gyomorfájásán így fog segíteni. Közülünk tífuszos még nem került. Csak teát iszunk. Az 5. századnál nagy fertőtlenítés folyik, a karbolszag betölti a mi szobáinkat is.

Bauer a muszka tisztjétől illusztrált vicclapokat hoz. Érdeklődéssel nézegetjük. A bennünket ábrázoló karikatúrákat, pl. egy csapat csukaszürke, pipaszárlábú bakát, amint egy havas fedezék szélén fegyvereiket eldobálva, kezeiket felfelé tartva megadják magukat a muszka hősöknek. A muszkák így képzelik ezt. Jót nevetünk a képen. Mi eddig azt sem tudtuk, hogy ilyen ceremóniával történik a megadás, a rajzoló ellenben kitűnően lehetett informálva felőle, de saját oldalról.