1915. február 16.

Ma még maradhatunk szobáinkban, mert az új szobákat át kell fűtenünk. Az ablakokat is valahogy rendbe kell szedni, most üvegje mind törött. Lehangoló, hogy nem maradhatunk mind együtt. Hosszú vita után úgy döntünk, hogy Klein, Klinó és én Andrásofszkyval gyarapodva a Kovács Sándor pucerral, azaz öten a barakk túlsó végén levő kisebb szobát foglaljuk el, a régebben érkezettek pedig a főútra néző nagyobb szobába hurcolkodnak. Ennek a kályhája komisz állapotban van, s azért nagyon szabadkoznak az abba kerülők, de aztán mégis megegyezünk. Nyáron viszont az új szobájuk sokkal jobb lesz, nem oly barátságtalan sötét lyuk, mint a miénk. Ez bolthelyiség volt, fent a magasban még most is nagy polcok lógnak a fejük felett, jobban mondva deszkák, melyek vastartókon feküsznek.

Megismételjük az érkezésünk első napján végzett pókhálózás, por- és szemétkihordás szép munkáját. Közös erővel valahogy csak helyrehozzuk ezt az ólat. Közben 30 kopeket találok. Gyenge vigasszal akar a sors segíteni. Aztán már szorgalmasabban seprünk, de több kopek nem kerül elő. Nagy a tiszteknél volt, s öt rubelt hoz tőlük kasszánk részére. Azokra is reá jár a rúd, valóságos börtönéletet élnek, a járás-kelés már nem olyan szabad, mint eddig volt. Az új pénzből este rögtön bevásárolunk a lavkában.

Köhögésem ma nem kínoz már annyit. Helyette új nyavalya, ami valószínűleg az átkozott hallevesnek következménye. Kolerás állapotba kerülök, s hozzá éjjel. A meleg ágyból kell kirohannom a rettenetes hidegbe, csaknem pőrén, két ízben is: elkeseredve gondolok arra, hogy ebből megint valami betegség fog származni. Meg is fogadom, hogy halleveshez többé nem nyúlok. A birodalmi németek parancsszóra öntik ki azt, hozzá sem nyúlnak.