1915. február 5.

Valaki azzal a hírrel jön, hogy az orvosok és a medicinerek még ebben a hónapban haza fognak menni. Klein Sanyinak örömmel gratulálunk, de persze nem könnyen tud ő sem hinni az ilyen hirtelen jó hírnek. Általában ma jó szél fújdogál. A kadétok mégis kézhez kaptak fejenként, 50 rubelt a Bodonyi adósságából három rubelt visszafizet, sőt közös kasszánknak is ajándékoz ugyanannyit. Azonfelül négy másik jó pajtásunk két rubelt ad össze hármunk részére. Pénztárcáink óriási módon megduzzadtak, s mintha a zsebem tájékáról valami kellemes melegség áradozna a szívem felé is.

Mikor roppant határozott léptekkel a lavkák irányába tartunk, talán nótára is gyújtanánk bizony, ha nem komiszkodna úgy a hideg. Két krémest engedélyezek magamnak, hosszú idők után megint egyszer szívből lesajnálom a muszka fekete kását. 15 font petróleum is érkezett ma a házhoz.

A napokban megszökött három tisztet elfogták. Bosszant. Ha valaki megszökik, legalább ne engedje magát három nap alatt elcsípni. Mindenki mosolyogva beszél róluk. Pedig olyan sokat képzeltünk szökésükről, azt hittük, ha nekik sikerül, talán mi is remélhetünk. Most mindenki szidja őket. Úgy látszik, éretlen emberek voltak, s vaktában vágtak neki az útnak. Csak azt érték el vele, hogy a muszka jobban fog vigyázni, s a következő próbálkozóknak már nehezebb dolguk lesz, és itt a táborban is szigorúbban kezelnek bennünket.

Bauer muszka tisztje, aki Ullmann huszárönkéntest kereste, nagyon bizalmas ismeretségbe kerül Bauerrel, s tapogatózni kezd nála, hogy nem tudna-e ajánlani a mi orvosaink közül valakit, aki olyan szerrel látná el, melynek révén a harctérre menetelt elkerülhetné. Szegény, nagyon irtózik attól a szótól is, hogy „front".