1915. február 7.

Vasárnap. Ünnepi borotválkozás az egész vonalon. Van egy kincsem, a hazai Gilettem, mely megengedi, hogy ezt a műveletet az otthoni tökéllyel hajtsam végre. Féltem is a pengéimet, ha elromlanak, végre a tudománynak. Kiszelek egy fenőszerkezetet, egy fenyőrudacskába szorítom a pengét, és a nadrágszíjon lehúzva már nagyon régóta sikerül ugyanazzal az egy késsel boldogulnom. Fölkelő németjeinknek persze bejáró borbélyuk van, egy hazai Figaró, aki berendezett tasakkal lebeg át szobánkon minden szombaton, de következetesen elfelejt nekünk köszönni. Ma azután beígérjük neki a kecsketúrót, ha még egyszer köszönés nélkül nyit be.

Mára generális látogatás van beígérve, de elmarad. A bankból az a hír jön, hogy ezentúl a pénzküldés Románián át nem lehetséges, mert az oláhok ellenünk üzentek hadat. Lehangoló hír, sokat latolgatjuk következményeit, már amennyire innen, nagyon messziről képet tudunk alkotni a következményekről. Még jobban el vagyunk vágva az otthontól, mint eddig. Keserves kilátások.

Nagy ma nagy kanállal eszik tisztismerőseinél, s az eredmény egy hatalmas gyomorrontás. Horecky óriási szerencsével dicsekszik, sorsolással egy sapka boldog tulajdonosa lett. A sorsolás nagyon divatba jött. Mindennap hoznak valamit egy ívvel, melyen az aláíró csekély 3, 5 vagy nagyon értékes tárgy esetén talán tíz kopek leszurkolása esetén részt vehet a sorsolásban, s egy hegedű, sapka, faragott képráma vagy valami ruhadarab büszke s irigyelt tulajdonosává válhat. S mindig akad húsz, ötven vagy száz ember − minél kisebb összeggel lehet részt venni, persze annál többen −, akik beugranak, s a sorsoló úgy ad túl dolgán, ahogyan soha eladnia nem tudta volna. Mit ki nem fundál a plenni!