1915. január 28.

A naplóm sajnos kezd elposványosodni. Semmi változatosság. Napok múlnak, napok jönnek. Várunk, várunk rendületlenül. Egyszer csak meg fog jönni a megváltó hír: megkötötték a békét. A harctéri eseményekre már csaknem úgy emlékszem, mint a tegnapi álomra. Istenkém, talán nem is igaz, talán lázálom volt az egész, s talán álom ez a mostani életem is. Hiszen álmodtam én már úgy, hogy a sok értelmetlenséget és furcsaságot nem akarta elfogadni az eszem, s álmomban így vigasztaltam magam: nem, ez a sok bolondság nem lehet igaz, csak álmodom. Csípek egyet magamon, s rögtön kiderítem, így van-e. És csíptem egyet magamon, úgy tetszett, éreztem is, mire megnyugtattam magam: hiába, mégiscsak igaz ez, ami előttem s velem lejátszódik.

Reggelre kelve aztán furcsa bámulattal vettem észre, hogy dehogyis igaz, valóban az álom tréfált meg, s biz én a csípésből sem éreztem semmit, csak elhitetem magammal, hogy érzek valamit. Úgy lesz most is. Csak tudnék felébredni. Pedig egyszer már ez is sikerült nekem. Határozottan tudtam, hogy álmodom, s dühös akarattal erőlködtem, hogy lerázzam az álom erejét. Sikerült is, felébredtem. Hátha most is megpróbálnám. Sajnos nagyon tisztán látom a környezetem, érzem a helyzetem. Ebből a világból elröpülni nem megy olyan könnyen, hacsak ki nem ül az ember este a küszöbre. Reggel aztán nagyon messze járna már, valahol a Mars tájékán. De ne gondoljunk ilyenekre, az ember könnyen megzavarodik.