1915. január 5.

Éjjel ismét 37 fok hideg volt. A puccerügy bonyolódik. Az osztrákok reggel egy főhadnaggyal jönnek be szobánkba, aki orrát magasra tartva, s raccsolva a bajtársiasságról kezd el szónokolni, s azzal végzi, hogy Gált küldjük el, mert az megsértette a sógorokat. Illő tisztelettel kezdem előadni, hogy Gált nem a magasabb kommandó vezényelte ki mellénk, hanem mi vele − annak rendje s módja szerint − megállapodást kötöttünk, a sógorok ellenben nem, s mi mint szem- és fültanúk állítjuk, hogy Gál egyszerűen a sógorok parancsait tagadta meg, ami magában még nem gorombaság.

A főhadnagy úr, mielőtt végigmondanám mondókámat, többször közbevág, hogy igenis el kell küldenünk Gált, végül pedig határozott parancsot ad nekem erre, azzal, hogy ha a parancsot nem tartom helyesnek, majd odahaza tegyek panaszt ellene. Azzal sarkon fordul és ellebeg. Tudom, hogy mit jelent az, ha egy önkéntes egy főhadnaggyal kerül szembe katonáéknál, de ennek a furcsa parancsnak még sincs kedvem engedelmeskedni. Azért, mert egy kölyöknek főhadnagy ismerőse van véletlenül, aki a mi meghallgatásunk nélkül, s az igazságot egyáltalán nem keresve ellenünk foglal állást, engedjük, hogy legprivátabb ügyeinkbe így beleavatkozzanak?

Dienstreglama nem beszél arról, hogy fogságban meddig terjed a függelem, de azt sehogy sem tudjuk elfogadni, hogy bennünket szolgánk elbocsátására valaki kényszeríthetne. Tanácsért lemegyünk Kleinnal Nemes századoshoz, aki állítólag a tábor legidősebb tisztje (jellemző, hogy annyira semmi közünk sem volt tisztjeinkhez, hogy azt sem tudtuk, kik vannak itt, s hol vannak).

Nemes az 51. gy. ezred századosa a 177. barakkban lakik. Végre megtaláljuk. Gyengel ezredorvos úrral lakik egy szobában, s az ágyban fekve találjuk. Idősebb bácsi, erősen szürkülő hajjal, morc, kedvetlen kinézésű. Bemutatkozunk, s előadom esetünket. Kissé hümmög-hammog egy darabig, közben az ablaknál álló ezredorvos úr is hozzánk lép, s ezt mondja „Kedves barátom, én mint öreg ezredorvos, azt mondom, hogy tartsák meg a szolgájukat, és ha akar, a főhadnagy úr éljen ez ellen nehezteléssel odahaza." Ez a beszéd szörnyen tetszik nekem, s nem is sokat kérdezünk többet. Visszamenet az utcán épp Souchyval és Würmsbergerrel találkozunk, s rögtön tudtára adom, hogy Gál marad. Persze ők sem nyugszanak ebbe, s egy félóra múlva megjelennek lakásunkon Gyengel ezredorvos úrral, aki, úgy látszik, Nemes százados úr helyett jött, hogy az ügyet elsimítsa. Hosszú tárgyalások után az eredmény nulla.

Semmi kedvünk sincs tágítani. Az osztrákok elég szemtelenek hozzá, hogy azzal fenyegessenek, hogy a dolgot az orosz elé viszik. Ilyenekkel kell veszekedni, pedig elég bajunk lenne úgyis.

Négy napja nincs már cukrunk, s a kenyér is sokkal kevesebb, mint azelőtt. Utolsó 50 kopekemen megveszem Andrástól azt a csizmát, melyet újévkor kapott. Egészen puha szárú, és talpán is vékony felső bőrrel bevont silány vacak, de 50 kopeket megér, mert egészen új. A sakkból a 12 paraszt elkészült.

Még mindig kering az a hír, hogy 150 román katona érkezett Berezovkára. Gyönyörű csillagos éjszakák vannak, az ég egészen tiszta, s élesen ragyog a csillagok milliónyi tábora. A barakkok ablaksora itt-ott vörös fényeket vet a hóra. Csönd van, a puha hó minden neszt elfog, csak valahonnan messziről hallik panaszosan egy elnyújtott üvöltés, Szibéria farkasai panaszkodnak a méla holdvilágnak. Ha a hold előbújik a hegykatlan fölött, s felkúszik a tábor fölé, messze ellátni a hegyekre a tiszta, hideg fényben. A megdermedt fenyők mozdulatlan állnak őrt a gerinceken, hosszú, sötét árnyékuk a völgybe fut alá. A tábor széles, fehér utcáin végiglátni, messze le az állomás felé, hol dübörögve fut be néha egy-egy piros szemű vonat. A barakkok fekete árnyékában egy-egy plenni oson tova holmi lopott tüzelővel a vállán. Vigyázni kell, mert feltűzött, hosszú szuronnyal gyalogpatrulok járnak az utakon, s néha-néha apró medvelovakon gyors kocogással lovasok kanyarodnak elő egy-egy csendes mellékutcából. A kis lovak orrlyukaikon fehér párát lövellnek, mint a sárkányok. A lovacskák dobogása, a csizmák csikorgása megint elhal, s hosszú csönd fekszik megint a táborra. A csillagok hunyorgatják szemeiket, s mintha könnyeznének a nagy hidegben. Pedig teljes szélcsend van, talán meg is fagyott a levegő, olyan mozdulatlan.

Beszélik, hogy béke van már a frontokon. Milyen szép lenne. A csillagok odalátnak, s talán azért pislognak olyan békességesen.