1915. január 7.

Éjjel ismét roppant hideg, az ablakok olyanokat roppannak, hogy felijedünk rá. Tódor, Nagy és Rainer ágyban fekvő betegek. Délután Souchyval lemegyek Torrdy főhadnagyhoz, hogy Nemes százados úr parancsa szerint közbenjárását megköszönjük, s tőle bocsánatot kérjünk. Hogy mi az ördögért kérek tőle én is bocsánatot, azt igazán szeretném tudni. Kész színház. De hát katonák vagyunk.

Abban a hitben indulok le, hogy végre elintézzük ezt a dolgot, de a főhadnagy úr megint csak a szolgánk ügyét hozza elő, amit nem lát elintézettnek. Holnapra vár választ, hogy miben egyeztünk meg, s szigorú képpel a neveinket kérdi. Úgy látszik, abban a hitben van, hogy roppantul ránk fog ezzel ijeszteni. Nagyon unom már ezt a komédiát. Mindennap jelentkeznem kell, hol jobbra, hol balra. Nevetségesnek találom, hogy tisztjeink, akik itt semmitől sem tudnak bennünket megóvni, semmivel bennünket ellátni, beleavatkoznak dolgainkba, s ha valahogy keservesen önerőnkből segítettünk magunkon, felforgatják a helyzetet és parancsolgatnak, mintha a magunk urai lennénk, s viszont mintha fölöttük nem lenne úr. Hej, de sokat le kell nyelnem ebben a csukaszürke mundérban! Jelentem százados úrnak, hogy parancsának eleget tettem.

A fiúknak is előadom az ügy állását, s egyhangúlag úgy határozunk, hogy Gált megtartjuk. Este azonban Souchy ünnepélyesen bocsánatot kér tőlünk erőszakoskodó fellépéséért, s most már szépen kér bennünket, hogy Gált küldjük el, mert neki valami elégtételt kell kapni. Megunva a sok komédiát, másrészt Souchy bocsánatkérésével szemben nem akarván megőrizni merev álláspontunkat, elhatározzuk, hogy Gált menesztjük. Megígérem neki, hogy valahova bejuttatom mielőbb. Ezzel az ügy a lovagiasság szabályai szerint befejeződik végre, mit úgy a százados úr, mint a főhadnagy úr bizonyára nagy megkönnyebbüléssel vesz tudomásul.

Ma a muszkák karácsonyestje van. Mi is megünnepeljük egy kicsit. Kővári muzsikál Bauerrel felváltva.