1915. január 9.

Éjjel nagyon erős hideg van. Kályhánk csak délelőtt adja ki igazán a meleget, amihez az ablakon besütő nap is bizonyára erősen hozzájárul. Ilyenkor a legmelegebb, legvilágosabb és legbarátságosabb a szobánk. Mi is ilyenkor vagyunk a legjobb hangulatban, a reggeli csája után. Csöndes diskurzus folyik, sakkozgatunk, malmoznak a fiúk, én olvasgatom a Takarmányozástanomat vagy farigcsálok a sakkomon. Még mindig nem tudok beletörődni abba a gondolatba, hogy itt hónapokat kell töltenem teljes tétlenségben. Lelkiismeret-furdalásokat érzek, s minden órában felvetődik bennem a gondolat, micsoda baklövést követ el éppen most az utódom az én szép kis gazdaságomban. Vajon hogyan fogom viszontlátni?

Megszoktam, hogy minden percben valami parancsot adjak ki, hogy naponta száz előjegyzett dolgot intézzek el, hogy újabb százat jegyezzek elő és folyton újabb s újabb terveket kovácsoljak, s ez a jelenlegi helyzet ettől a régi élettől ugyancsak elüt, bezzeg ráérek most. Klein Sanyi bácsi földieket fedez föl, s egy mediciner jó barátjával akad össze (Bermann). Az újabban érkezett osztrákok sok hazai pénzzel érkezhettek, mert egyikük nekünk rettentő összegnek tetsző 25 rubelen földig érő finom szőrmebundát vásárol magának, mindenféle ennivalót összevásárolnak, s Bauerrel, aki valahol a főzés tudományából ellesett egyet-mást, tésztákat csináltatnak maguknak.