1915. június 7.

Egészen kimelegedett végre az idő. Nehéz biz ilyenkor fogolynak lenni, kivált magamfajta gazdaembernek. Körülöttünk a természet a maga ős pompájában bontakozik, természetbúvárnak, gazdának, erdésznek ezer tanulságot kínálva, s még csak kóstolót sem tudunk kapni ebből a ritka csemegéből. Pár kilométerre le vagy fel a szibériai vasúttól a szűz őserdő, ahol nyoma vész minden kultúrának, csak a folyók mentén fekszenek falvak, primitív életet élő száműzött ivadékokkal, a nagyobb síkságokon a burjátok sátrai és legelésző csordái.

Haldús, szabályozásról még nem hallott folyó. Óriások, ezernyi elhagyott szigettel, a bozótban a farkastól s medvétől elfelé ismert és ismeretlen vadak, drága prémállatok számos faja, dombok, sziklák, havasok, melyeket geológus még soha át nem kutatott, s melyek talán a világ legnagyobb kincseit hordozzák méhükben. Mindez itt, az orrunk előtt, az időnkkel nem tudunk mit kezdeni, s közelebb férkőzni ehhez a titokzatos Szibériához mégsem tudunk. Ha a temetőbe kísérünk ki egy-egy pajtást, a táboron messze túl, csak akkor kerülünk kissé közvetlenebb érintkezésbe a környék flórájával s faunájával. A vadvirágokban Szibéria bővelkedik, és nagyon kedves lila virágos cserjéket ismertük meg, mely egyike a legkorábban virágzóknak.

Harányi szakaszvezető a temető felé eső, modern körkemencés téglagyárban vállalkozónak csapott fel, s egy csomó bakánk dolgozik keze alatt, úgy mondják, elég jól keresnek. Az építkezéseknél dolgozók napszámja 50–70 kopek, aki másként nem tudott pénzhez jutni, itt mindig kereshet valamit. A fiúk közül sokan gondolkoznak rajta, de elszánni egyik sem tudja magát. Még halogatják egy ideig a dolgot. Azt hiszem, ha húszéves lennék, már régen jelentkeztem volna. Egy kicsit azonban mégiscsak visszatart az a gondolat is, hogy véletlenül egy volt béresem lehet a pallérom, aminthogy egy majorbeli tényleg van is a táborban, s horváttudásával valóban többet ér itt nálam. Szegény Rainernek ma pénze érkezik.

Csizmadia egészsége után érdeklődik valaki. A kérdés a bataillonirodából jött, hogy kitől, azt már nem mondta meg a muszka. Egy kicsit állatnak nézi az embert az orosz parancsnokság. De meg lehet érteni, ahhoz vannak szokva.