1915. május 2.

Vasárnap. A szobai foglalkozásokat bezzeg sutba dobtuk. Nem ízlik sem a faragás, sem a hegedülés, sem az olvasás, hiszen komor szobánkban hidegebb van, mint odakünt a pompás napon. Na, ismét felmegyünk a tábor utolsó barakkjain túl kezdődő fenyőcserjék s homokbuckák szabad birodalmába. Erre feljebb, pár üres és düledező istálló között valamikor kertészkedett a muszka, mert melegágyak nyomaira, sőt egy rozzant üvegházra találok. Hát még azt is lehet itt csinálni? − csodálkozom magamban. Szibériát csak a hó hazájának tudtam eddig elképzelni, s ez a felfedezés kellemesen lep meg. A homokon heverészve a szomszéd dombocska oldalában valami fürgén futó állatocskát veszek észre, s odafutva egy kinglitelepre bukkanok. Néhány apró madár is röpköd körülöttünk, eddig verében kívül, no meg varjún kívül nem láttunk más madarat. Úgy nézünk rájuk, mint kedves pajtásokra. Egy kis forrás is fakad nem messze heverőhelyünktől, s körülötte az általa mélyre mosott szakadékban, ahol a napsugár megszorul, s a homokos talajt átmelegítve egészen meleg klímát csinál, eddig ismeretlen cserjék s bokrok tanyáznak. Ez a kis zug egészen olyan, akár egy hazai darabka.

Délután nagy esemény zajlik le, az első futballmérkőzés. A mieink megverik a birodalmi németek csapatát. Az elszököttek közül ismét elcsíptek kettőt, egy századunkbeli gefreitert és a 4. századtól Csermák szakaszvezetőt. A muszkák beviszik őket az őrmesteri szobába, és ott ütni kezdik őket. Csermák visszaadja a pofont, s nagy ordítás támad, mire kívül az ablakhoz csődült legénység óriási ordítozásba kezd. Szidjuk a muszkákat, és öklök emelkednek a levegőbe, valaki belöki az ajtót is, és a tömeg olyan fenyegetően lép fel, hogy a muszkák alighanem szívesen visszavonnák már a pofonokat. Bizonyára valamelyik szomszéd barakkból értesítették a készültséget, mert az futólépésben érkezik meg. Szegények azonban úgy meg vannak ijedve, hogy rossz rájuk nézni. Kidülledt szemmel és sápadt pofákkal lihegve ügetnek elő szuronyaikkal. Úgy látszik, azt hitték, fellázadt a tábor, és csak szuronnyal tudnak majd rendet teremteni.

Magából kikelt ábrázattal érkezik meg valamivel később a parancsnokság, egy csomó tiszt, hadnagy, kapitány, ezredes. Rögtön megkezdik a kihallgatást, mi volt a zendülés oka. A muszka strasik meghökkenve vallanak, már maguk is beijedtek a kiosztott pofonok ilyen váratlanul nagy hatását látva. Feljebbvalóik nem látszanak éppen az ő pártjukon lenni, mert szidják őket, amennyire fél füllel ki tudjuk venni, s hozzánk megnyugtató szavakat intéznek. Muszkáéknál az a fő, hogy valami olyan elő ne adja magát, amiért esetleg a fölöttes parancsnokság megorrolna, s azért a jelszó, úgy látszik, az: elsimítani gyorsan mindent, mielőtt nagyobb galiba támadhatna. Elszántságunkat látva nem mernek erőszakkal fellépni, hanem csak csitító szóval. Szívesen engedelmeskedik mindenki, mert célunk csak az volt, hogy a bajtársak bántalmazását megakadályozzuk, s ezt elértük. A muszka tisztek megkönnyebbült szívvel távoznak, s a készültség is nagyon hálás képpel barátkozik már velünk, nagyon örülnek, hogy nem került a sor a fegyverre; nagyon úgy látszik, nem bíznak magukban.